Cormac McCarthy: Az út

Bíró Szabolcs  2010.3.4. 21:15

Éljen a demokrácia, az atomháború és a kannibalizmus!

Idén végre magyarul is megjelent a kortárs amerikai irodalom egyik legnagyobb alakjának, Cormac McCarthynak Az út című posztapokaliptikus regénye. A könyv eredetileg 2006-ban látott napvilágot, 2007-ben pedig Pulitzer-díjjal tüntették ki. A következő állomás a 2009-es filmadaptáció volt (Viggo Mortensennel a főszerepben), ennek örömére pedig 2010-ben kezünkbe kaphattuk a gyönyörűen kivitelezett (bár szinte egy az egyben a DVD borítójával ellátott) magyar kiadást is.

Hogy mikor, pontosan hol és kikkel játszódik a történet, az mellékes: valahol a nem túl távoli jövőben vagyunk, valahol Amerikában, a középpontban egy apával és a fiával (a nevüket sosem tudjuk meg). A világot pár évvel korábban iszonyú katasztrófa sújtotta – valószínűleg egy atomháború zajlott le, bár a rövid flahsbackekben erre nem kapunk konkrét választ –, aminek köszönhetően átláthatatlan porréteg lepte be az eget. A napfény nem érte el többé a földet, lassan az összes növény és állat elpusztult, a világ egy romokban álló, sivár, hideg hellyé változott. A reménytelen helyzetben teljes káosz uralkodott el a világban, az emberek pedig ahelyett, hogy elkezdték volna újjáépíteni a társadalmat, civilizálatlan ösztönlényekké vedlettek át. Tulajdonképpen fekete és fehér itt minden: vannak a „jók”, mint a két főszereplő, és a „rosszak”, akik a túlélőkre vadásznak és emberhúson tengődnek.

Ebben a világban vezet apa és fia útja, délre, a tengerhez, mert – mint azt az apa többször is említi – ott talán még van valami. Hogy mi, azt nem tudja, nem is gondolkozik rajta, csak remél. A fiú is remél, néha varázslatos dolgokról álmodozik (például, hogy ha madár lenne, akkor fel tudna repülni olyan magasra, hogy láthassa a napfényt), és bár sosem látta az apokalipszis előtti világot, mégis ő a legemberibb az egész regényben. Ő az egyetlen, aki még képes szánalmat táplálni mások sorsa iránt, aki – bár rettenetesen fél – még nem mondott le a jóságról.

Az apa egyfajta őrzőként van jelen, aki már csak a fia miatt él, és aki a már-már kegytárgyként dédelgetett pisztolyra vigyáz. A fegyverben két golyó van, a legvégső esetre, kettejüknek. A legdermesztőbb jelenetek egyike is a pisztolyhoz kötődik: amikor az apa az életét kockáztatva előremegy körülnézni, a fia kezébe adja a fegyvert, és megkérdezi, emlékszik-e rá, hogyan kell használni, ha esetleg ő nem térne vissza. A fiú emlékszik: a szájába kell vennie a csövet, kicsit felfelé fordítva, majd meghúzni a ravaszt…

Végtelenül lehangoló, depresszív, szívszorongató mű Az út, helyenként egyenesen gyomorforgató jelenetekkel (pincében „elspájzolt”, félholt emberek; tábortűz fölött sülő, fej nélküli csecsemő), ennek ellenére gyakorlatilag letehetetlen – talán mert mindvégig ott érezzük a remény halvány kis szikráját, és sokszor a könnyeinkkel küszködve bizakodunk együtt a szereplőkkel. Csattanót senki se várjon McCarthytól, főleg ne ettől a történettől: ez nem egy sci-fi, ahol végül a jó győz, a legkisebb királyfi pedig megkapja a lézerkardot. Az út minket is megvisel, többször is az elevenünkbe vág, és ha végigjártuk, többé sosem feledjük el.

(Magvető Kiadó, 2010, 286 oldal, fordította: Totth Benedek)

Hozzászólások

@

Küldés