Egy verskötet anatómiája

Sebők Zsófia  2010.9.4. 4:58

Egy ismerősömnek köszönhetően jutott el hozzám egy vékonyka könyv, Hodossy Gyula verseskötete.

Egy ismerősömnek köszönhetően jutott el hozzám Hodossy Gyula meglehetősen vékonyka verseskötete. Szövi a lélek vásznát – olvastam az egyszerű, de elegáns borítón, és a könyvecske rögtön kíváncsivá tett. A költőről azelőtt nem hallottam, és nem is értettem, miért nem jutott el a híre hozzánk, Magyarországra is, hiszen – mint kiderült – a kortárs szlovákiai magyar líra egyik legismertebb alakjáról beszélünk. Nagy várakozással kezdtem hát olvasni a kötetet, aztán mindent megértettem: hogy miért nem hallottam még erről az emberről, és hogy miért ő adta ki a saját kötetét.

Ami rögtön első olvasásra feltűnt, hogy a költeményekből teljes mértékben hiányzik a katarzis. A pár szavas, mindössze 4-5 soros versektől általában elvárnám a filozófiai mélységet és az utolsó szó utáni megvilágosodást – azt a pillanatot, amikor magamban felkiálthatok: „Igen, mennyire igaz!” Hodossy Gyulánál ez nincs meg, a költemények zöme szinte kong az ürességtől. Értem én, hogy mit akar mondani egy-egy irományával, bólogatnék is serényen, de a mondanivaló épp csak átvánszorog, ahelyett, hogy kitörne. A kötet felénél járva már a fejemet fogtam, és legszívesebben magától a költőtől kérdeztem volna meg kétségbeesetten: hol van a csúcspont? Nincs, az ötven vers közül egyiknek sem sikerül nagyot szólnia. Hatalmas rosszpont!

Ami viszont még a laposságnál is jobban irritált a művek olvasásakor: Hodossy Gyula hol hősként, hol hatalmasságként tekint önnön magára, míg mindenki mást hidegen lenéz, gyakran lefitymál. Némely címnél már csak a rímtelen-ritmustalan versikék művészkedőbbek, bár ki tudja – tipikus példája annak, amikor valaki nagyot akar mondani, de csak makogásra képes.

Néhol azért felsejlik a remény, hogy mégis értelmes költővel van dolgunk (gondolok itt a Greenwichtől keletre című költeményre, ami az egyetlen jól sikerült darabja a kötetnek). De egyet lapozunk – ide vagy oda, teljesen mindegy –, és megint csak semmi... Az i-re a pontot pedig Zalán Tibor teszi fel hihetetlenül magasröptű utószavával, melyből többek között olyan filozófiai mélységeket hordozó mondatok röpködnek, mint pl. „a kötetbe válogatott Hodossy-versek vagy rövidek, vagy hosszúak.” Köszönjük szépen!

Az emberek általában elmarasztalóan beszélnek a kortárs szlovákiai magyar líráról, az évek óta egymásnak kiosztogatott díjakról, az önmaguktól megistenült alkotókról. Én ezt mindeddig az irigységnek tudtam be, és ahol csak tudtam, védelmére keltem a szomszéd országban rekedt testvér-alkotóinknak. Most azonban alaposan elbizonytalanodtam: ha ilyen az egyik legkiemelkedőbb művész, akkor milyen lehet a többi, milyenek lehetnek a feleennyire ismert és elismert költők? Alighogy elkezdtem ismerkedni a felvidéki lírával, búcsút is intettem annak. Hodossy Gyulának sok-sok Verlaine-t, Baudelaire-t, Adyt és Józsefet ajánlok, tőlük kéne legalább lopni próbálni, mielőtt legközelebb versek publikálására vetemedne. A pénzemet pedig kérem vissza: mi került 2200 forintba ezen a keménykötésű jegyzetfüzeten?!

Utószóként még felsorolom a költő díjait: a bpi VIT pályázat 1. díja (1986), a Palócföld folyóirat Madách-díjasa (1987), a kárpátaljai Hatodik Síp c. folyóirat pályázatának 1. díja (1992), Nyitott Európáért díj (2001), Partium Díj (2004)… Grammyt követelek Bikicsunájnak!

Hozzászólások

@

Küldés