Elsők és utolsók

Huszár Ágnes  2012.8.10. 5:12

Egyéni sorsok, ismeretlen ismerősök és megragadó intimitás – gondolatok Ljudmila Ulickaja regényéről.

Nevezték már „szoknyás Csehovnak”, azt is olvastam róla, hogy a legnagyobb orosz regényírókkal vetekszik, igazi unikumként emlegetik nem egy regényét vagy elbeszélését, és emellett rengeteg díjjal jutalmazták eddigi írói munkásságát. Ljudmila Ulickaja mégis ezt vallja: „Mondtak már rám mindent, az újrealistától az újszentimentalistáig. A kategóriák sosem fontosak. A lényeg, hogy az olvasókban volt valami éhség a magánélet, a magánember témái iránt, ami engem a leginkább érdekelt. (...) Nem a közösségi életre vonatkozó lózungoktól jó a világ, hanem a személyestől. Az egyéni jóságtól, erkölcsösségtől, tisztességtől. A közösségi ember felelőtlen, a magánember viszont felelősséggel viseltetik az iránt, amit csinál. Ez ilyen egyszerű.”

Az Elsők és utolsók című kötet egyéni hangvételű elbeszélései hátterében vérbeli történetmesélőként áll Ljudmila Ulickaja, aki úgy ír, hogy az olvasó észre sem veszi, melyik pillanatban érintette meg személyesen a szereplők sorsa. Nincs egy pillanat, hanem egy elnyújtott felismerés: mintha az én világomban játszódnának ezek a történetek, vagy mintha én is abban a világban élnék. Olvasom a történetet, és szinte minden mondatban otthon érzem magam, ismerősek a helyzetek, és egy-egy kifejezésre harmonikus rezdüléssel reagálnak az érzelmeim. Döbbenetes, hogy a szereplők saját ismerőseimet, ritkán emlegetett családtagokat, távolabbi barátokat juttatnak az eszembe, és olyan mélyen megérint a sorsuk, hogy a történet végén hosszas gondolkodás, elmerengés veszi kezdetét.

Azt régóta mindenki tudja (ha akarja, ha nem, ha bevallja, ha nem), hogy bizony bennünk van az éhség, a kíváncsiság mások (magán)élete iránt. Rosszabb esetben ezt a pletyka utáni sóvárgást a bulvárlapok elégítik ki, de az is ismert tény, hogy a titkok kilesése, kiszimatolása, a mások életében történő vájkálás mindenhol működik: a faluban, a lakótelepen, a munkahelyen, akár még a baráti körünkben is. Erre a gyarló emberi tulajdonságra épül Ulickaja világa, és ezt a személyes hozzáállást érezhetjük az írónő történeteiből. A közösségben élő embernél természetes, hogy akarva-akaratlanul látja mások életét, de kevesen tudnak egy művészi eszközzel (jelen esetben a prózaírás eszközeivel) úgy ábrázolni emberi sorsokat, élettereket, történéseket, ahogy ezt az orosz írónő teszi. Ulickaja az emberek személyiségének megismerőjéből, az emberi sorsok és a társadalmi, magánéleti kapcsolatok megfigyelőjéből a legkifejezőbben fogalmazó, a legérzékletesebben leíró, a legmagasabb irodalmi színvonalon alkotó művész, a „nüánszok prózaírója” lett.

Az Elsők és utolsók című elbeszéléskötet történetei az emberi természet apró rezdüléseit mutatják meg az olvasónak, és emellett a mindennapi élet részletes ábrázolása és bemutatása is magával ragadó. Az elbeszélések főszereplői átfogják az egész orosz társadalmat, kissé időtlen alakok, hiszen az olvasó nem minden esetben tudja eldönteni, hogy az értelmi sérült főszereplő vagy a rejtetten leszbikus diáklány a szovjet, vagy már az orosz társadalom tagja. A szereplők életében érdekesen jelennek meg, és néhol keverednek a vallási, a politikai, a gazdasági hovatartozás jelei. Gyakran ezek a kategóriák nem is lényegesek, hiszen a cselekményt olvasva nem is gondolkodik el az ember azon, hogy a főszereplő zsidó vagy katolikus vallású, jobb- vagy baloldali beállítottságú. Ez azért is van így, mert az olvasottak azt az érzést keltik az emberben, hogy bárkivel megtörténhetnek, illetve magát a szerzőt is jobban érdekli az egyes emberek életútja, az egyéni jóság és gonoszság. Ahogy az életben, úgy a leírtakban is dinamikusan változik az emberek élete. Ulickaja szereplői kifejezően, és szinte az igazi élettől telve szegényednek el, gazdagodnak meg, költöznek külföldre, szeretnek bele a tanárnőjükbe, vesznek részt egy barátnőjük születésnapján, veszítik el a munkahelyüket vagy halnak meg.

Ljudmila Ulickaja érzékenyen ír a nők helyzetéről is. Az Elsők és utolsók elbeszéléseiben túlnyomó többségben nők a szereplők és főszereplők. A drámai sorsok alakulásában a férfiak nagy hatással vannak az asszonyok életére, de ez a hatás a történet hátteréből ritkán lép elő hús-vér férfi alakjában. Az elbeszélések életszagúak, az írónő kivételes pontossággal és érzékenységgel mutat rá arra, hogy a nők tudatosan vagy tudattalanul feloldódnak a családi életben: önmagukat, intellektusukat és saját vágyaikat is feláldozzák, mintha évszázadok óta nem változott volna a világ. A politikai és történelmi háttér ugyanígy jelen van, meghatározza az elbeszélések hőseit, de nem ezen van a hangsúly, egyéni sorsok, életutak szemtanúi lehetünk.

Az írónő cselekményábrázolásának mérlegén mindig túlsúlyba billen a személyes élet megmutatása, és ő ezzel harcol a társadalomban jelenlévő elidegenedés ellen: „Talán a művészet segítségével sikerül azt az elidegenedést egy kicsit legyőzni, amit az elmúlt tizenöt év politikája okozott”. Történetei együttérzést, mély érzelmeket váltanak ki az olvasóban, de Ulickaja az értelmezést az olvasóra bízza, művészi eszközeivel hatást gyakorol a gondolkodásunkra, de nem irányítja azt az egyetlen igazság felé.

Hozzászólások

@

Küldés