Esküvő játékból

Szilvási Krisztián  2013.3.11. 5:31

Ez a könyv arról szól, hogy egy napon hirtelen és véletlenül két hasonló beállítódás találkozik.

Érdekes könyvet olvastam egy olasz szerzőtől, amelynek főhőse (írójához hasonlóan) egy 35 éves szingli (legyen inkább független, jó?) pasi, aki amolyan sztereotipikus elkötelezettség-félő „betegségben” szenved. Kell magyaráznom, hogy minél szorosabbra fonódik egy nővel a kapcsolata, annál inkább próbál menekülni belőle? Azt hiszem, nem egyedi eset, de azért sem heves egyetértő bólogatást nem szeretnék látni a sorok mögött (vagy képernyők előtt), sem pedig elítélő fejcsóválások erdejét. A könyv ugyanis nem a bevett paraméterek köré épülő férfinem sárba döngöléséről szól, nem is arról, hogy a főhőst péppé préselve (meg)fordul a kocka, hanem arról, hogy egy napon hirtelen és véletlenül két hasonló beállítódás találkozik.

Na de mi ebben a sztori? Mindjárt kiderül.

Giacomo minden párizsi reggelen villamossal megy munkába. Ez a szürke napirendi pont aztán akkor kezd egyre inkább (fel)ívelő jelentőséget kapni, amikor Giacomonak feltűnik egy hozzá hasonló életkorú, elbűvölő lány, aki láthatólag ugyanezen okból utazik a villamoson reggelente. Néha össze-összenéztek, félig-meddig összemosolyogtak, de a fiú nem meri megszólítani őt, a lány pedig talán nem is akarja. Giacomo egy idő után aztán elkezdte magában, tisztán a fantáziája segítségével „kidolgozni” az ismeretlen szépséget: ki lehet ő? Hová utazik? Hogyan telik a napja? Hová megy haza esténként? Telnek a hetek, hónap fordul újabb hónapra, mikor egy napon a lány váratlanul odaáll Giacomo elé a villamoson, s megkérdezi tőle, siet-e annyira a munkájába, hogy ne férne bele egy kávé, méghozzá vele. Együtt szállnak le a villamosról, beülnek egy cukrászdába, ahol Giacomo két dolgot tud meg a hetek-hónapok óta figyelt szépségről: Michelának hívják és másnap végleg New Yorkba költözik.

Ennyi volt. Egyetlen kávé, az is csak rövid(en). Ám mielőtt örökre szétválnának útjaik, Giacomónak sikerül egy borítékról lemásolnia Michela új, New York-i munkahelyének a címét. Hátha, ugyebár. Aztán Michela elmegy, Giacomo pedig ettől kezdve végtelenül üresnek találja reggelente a villamost. Képtelen elfelejteni a lányt. És újra csak telnek a hetek, hónap fordul a következő hónapra, míg Giacomo – Silvia nevű legközelebbi barátnője rábeszélő nyomására – végül elhatározza, hogy tesz egy óriási lépést az élete érdekében. Elutazik hát New Yorkba megkeresni Michelát. Találkozásukkor kiderül, a lány is hasonló „légvárakat” épített reggelente azon a párizsi villamoson, sőt együtt utazásuk ideje alatt naplót is írt a fiúhoz, amelyet – ha nem jött volna el hozzá hat hónap múltán sem – elküldött volna Giacomónak. De Giacomo eljött, s vele együtt a boldogság is.

Happy end? Dehogy!

Michela ugyanis hasonlóan gondolkodik az életről, s benne a muszáj-párkapcsolatokról, mint Giacomo. Tévedés ne essék! Ó nem ab ovo az elköteleződéstől fél, hanem inkább a szerelem megromlásától, a kényszerű örök együttléttől, a lapos és sivár, egymást nem építő, csak fogságba ejtő, az élet kiteljesedését gátló mellékhatásoktól. Így hát kitalál egy „játékot”, amely nem kecsegtet, vagyis inkább nem rémiszti el egyiküket sem a lehetséges leszállóág(ak)tól: járjanak együtt Giacomo hátralévő hét New York-i napja alatt, de az utolsó este örökre, végérvényesen, visszavonhatatlanul szakítsanak, érezzék is egymást a másikkal bármilyen földöntúli boldogságban! A fiú rábólint az ajánlatra, ezzel pedig kezdetét veszi kettőjük fantasztikus közös együttléte, amelyben az egyetlen fix pont kapcsolatuk szűkre szabott szavatossági határideje. Álmukban sem kívánhattak volna ideálisabb partnert a másiknál, izzanak közöttük az érzelmi, intellektuális és akarati vetületek. A negyedik napon aztán emelik a tétet, mert elhatározzák, hogy ugyancsak „játékból”, de összeházasodnak. Férj és feleség lesznek egymásnak a hátralévő három napra.

Giacomo (már) nem akarja ugyan, hogy a hét nap elteltével vége szakadjon élete legboldogabb időszakának, de a megállapodás az megállapodás. Sőt, kénytelen egy nappal korábban is visszautazni Párizsba nagymamája halála miatt, így elválnak útjaik Michelával. Egyszer és mindenkorra. Örökre.

Csakhogy az élet azért kiszámíthatatlan, mert (szerencsére) a legtöbbször van (benne) visszaút. A történet vége maradjon nyitott (elolvasható Fabio Volo Ráadásnap című könyvében, illetve ha valaki tud olaszul, megnézhető a belőle készült 2011-es filmben), nem ez a lényeg. Hanem az, hogy vajon a tiszta lapokkal kezelt párkapcsolat (az elhatározott befejezési dátum) valóban képes-e felszabadítólag hatni az ember saját privilégiumát védő személyiségére? Ha tudjuk, mikor ér véget, talán feleslegessé válnak az időhúzó, időt nyerni szándékozó, elodázó manipulációk és berögzült viselkedésbeli sablonok? Vagy egy az egyben értelmét veszíti a boldogságba torkolló érzelmi kitárulkozás? Tényleg lehet ilyen határozott keretek között felépíteni bármit is, ahol a másikba fektetjük be saját magunkat, hogy cserébe olyat kapjunk viszont, amely egyedül nem lehetséges? Megtörténhet-e a csoda torokszorítás nélkül, ha tudjuk, hogy múlandó, tűnendő, törékeny és szakadékba torkolló?

A kérdésekre a kipróbálás tapasztalata nélkül nem adható helytálló válasz. Mindenesetre nekem úgy tűnik, az „esküvő játékból” ideája pont attól foszt meg bennünket, ami a leglényege. Hiszen Giacomo és Michela története a sziklaszilárd elhatározás ellenére sem ért véget a (kényszerűségből előrehozott) hatodik nap végén. Mert a szerelem – mint mindig – mindent visz, bárhogyan is „védekezünk” ellene. Játékból pedig nehéz hinni benne.

Hozzászólások

@

Küldés