Háborús regény – puskaropogás nélkül

Szilvási Krisztián  2013.4.3. 3:43

Igazi kihívás Benyák Zoltán regényének tartalmáról úgy írni, hogy elkerüljük a következetes cselekményszál fordulatainak leleplezését.

A Historium Kiadó égisze alatt született meg a 83. Ünnepi Könyvhétre Benyák Zoltán filozofikus, emellett rendkívül izgalmas (a szerző szerint „háborús-spirituális”) regénye, A háború gyermeke. Benyák Zoltán egyébként nem más, mint Jonathan Cross, akinek szürreális atmoszférájú, a valóság és a misztikum határán billegő történetei jelentek meg eddig (Veszett lelkek városa, Kvartett, illetve tagja volt a Pokoli szimfóniákat jegyző szerzőkvintettnek), s A háború gyermeke esetében – mely az első közös munkája a Historiummal, és az első, melyet polgári nevén jegyez – sem szakít döntően eme beállítottsággal. Hiszen ha elvonatkoztatott filozófiai síkra akarjuk terelni a mondanivalót, a második világháború kulisszái tényleg csak díszletelemként szerepelnek a történetben.

A főhős Sophie Andersch, aki egyszerre profi történész és pimaszul izgága igazságkereső, és aki bécsi otthonától távol, a messzi Berlinben férje és lánya hiányát fájlalja, miközben megszállott makacssággal kutat egy olyan dokumentum után, amelyre személyesen a Führer akarja rátenni a kezét. A rejtélyes – jószerével csak a legendákban létező – térkép megszerzése azonban az éppen kialakuló új „vallás”, az okkultizmus bűvöletében élő náci gépezet fogságába taszítja őt, hogy aztán egyre elkötelezettebben lehessen a részese a Himalájába induló titkos expedíciónak, amelynek célja az isteni eredetű, tiszta emberi faj utolsó egyedének felkutatása.

A háború gyermeke egyáltalán nem hosszú regény, mégis döbbenetes, mi minden fért el százkilencvenhét oldalon. Kezdjük talán azzal, hogy a cselekmény tulajdonképpen tizenkét évet ölel fel: 1933-ban, a berlini könyvégetések éjszakáján kezdődik, amikor Európa ege elsötétülni látszik, és csak 1945-ben, Németország kapitulációját követően ér véget. Mindezt úgy, hogy igazi háborús helyszínt még csak nem is érint, a frontvonalakba egy pillanatra sem enged bepillantást – sokkal inkább a háttérben zajló őrületet, egy új világrend kialakulását mutatja be, és azt a folyamatot, melynek végén a huszadik század embere már talán soha nem lehet ugyanaz a lény, aki (vagy ami) azelőtt volt. Végülis még az is mindegy, hogy az adott személy átélte-e a második világháborút, vagy csak utána született: ő már a félelem évszázadának sarja, egy másfajta ember, másfajta örökséggel. Ahogy a szerző mondja: végső soron mi mindnyájan vagyunk a háború gyermekei.

A regény keletkezése is érdekes, hiszen először – évekkel ezelőtt – még csupán esszéként született meg, melynek a szerző A félelem évszázada címet adta. Benyák Zoltán csak később, a 2011-es év folyamán dolgozta át szövegét regénnyé, mely öt nagy fejezetre bontva meséli el Sophie Andersch különös (és gyakran különösen nyomasztó) kalandját, az eredeti esszé szövege pedig ezeknek a fejezeteknek a végén bukkan fel darabjaiban, a főhősnő naplójának egy-egy bejegyzéseként. Az említett öt fejezet öt különböző helyszínhez kötődik: Berlinhez, a nácik vatikánjaként emlegetett wewelsburgi kastélyhoz, a tibeti hegyekhez, egy Nordwarden nevű faluhoz, illetve az Antarktiszhoz, vagyis annak jege alatt felépített katonai állomáshoz. Külön érdekesség, hogy a regényben gyakran épp azok a helyszínek vagy fordulatok a leghihetetlenebbek, melyeket nem a szerző fantáziája szült, és melyek szinte pontról pontra megegyeznek a valósággal.

Igazi kihívás Benyák Zoltán regényének tartalmáról úgy írni, hogy elkerüljük a következetes cselekményszál fordulatainak leleplezését, de ez egyszersmind valódi dicséret is az író részére. A háború gyermeke legfőbb ereje ugyanis abban áll, hogy a tények és a fantázia egymást kiegészítő együttműködésével játszva kerüli el a kiszámíthatóság élvezetromboló csapdáit. Sophie Andersch ingadozó, vagy helyesebben szólva állandóan változó – és így igazán emberi – karakterén keresztül pedig gyakorlatilag az emberi természet kíváncsiságvágya, hamis és befolyásoló illúziók mögé rejtett igazságérzete, az elvakultság zsákutcába futó törekvései, az élet intellektuális, ámde átléphetetlen falak közé zárt körforgásának kiábrándító felismerései jelennek meg. A háború gyermeke úgy tud felhőtlenül szórakoztatni, és állandóan pergő, izgalmas jelenetekkel szolgálni, hogy mindeközben az egész szöveg, elejétől a végéig mélyen filozofikus – emlékezetes, döbbenetesen igaz gondolatai megragadnak az olvasóban, és még sokáig kísértik.

Szerzőtárs: Sebők Zsófia


A cikk megjelent a BBC History magazinban is

Hozzászólások

@

Küldés