Haldokló szenvedély


Bíró Szabolcs  2007.10.12. 7:11

Avagy mikor halt ki a színészi őstehetség...

Nem vagyok szakavatott filmkritikus, ugyanakkor szeretem a jó filmeket, legyen az adott mozi régi vagy épp vadiúj, és szeretem az igazi színészi játékot, a szenvedélyt, a hitelességet. Azt a jelenséget, amikor nem a színészt látjuk a vásznon, hanem az általa eljátszott karaktert, egy gyilkost, egy balfácánt, egy szellemi fogyatékost, egy maffiózót vagy épp egy senkit, a társadalom szürke, szoborarcú hangyáját. A jó filmhez nem csupán egy jó történet és egy profi forgatókönyv kell, hanem szenvedélyes színészek is: azok az emberek, akik művészetté fejlesztették tehetségüket, és akikből manapság egyre kevesebb van…

A teljesség igénye nélkül írom cikkemet, hiszen az elején is leszögeztem, nem vagyok egyetemeken edzett filmesztéta: csak egy háklis néző vagyok, aki hajlamos a keresztbe rakott fűszálban is elbotlani. Jelen témát egy alaposan átfilmezett hétvége ihlette: egy péntek reggeltől vasárnap éjfélig tartott, otthoni mozimaraton. Az i-re a pontot egy viszonylag új (2003-as) film tette fel: Az olasz meló. Lássuk hát, mire jutottam a végigmozizott három nap alatt!

Az olasz meló nézése közben jutott eszembe, hogy bár a film valóban jó, agyafúrt történet, és még az akciójelenetek meg az autósüldözések sem tudtak idegesíteni, mert az ötlet és a nüánszok tökéletesre sikerültek. A karakterek, a színészek is jól játszanak, viszont itt akadtam el. A színészek mai viszonylatban tényleg jók (Mark Wahlberg, Charlize Theron, Jason Statham, Donald Sutherland, Edward Norton). Viszont -- az öreg Sutherland és talán Norton kivételével -- megállás nélkül az járt a fejemben, hogy ezeket az embereket már láttam valahol... Wahlberg ugyanazt adja agyafúrt tolvajként, mint hosszúhajú, őrült rocksztárként, Charlize Theron mosolya vagy sírása pedig rendőrnőként és a sátán által megszállt feleségként is ugyanolyan. Hogy ezzel nincs probléma? Tekerjük kissé vissza az időt…

…és nézzük meg A Keresztapa trilógia első részét. Don Vito Corleone szerepében Marlon Brando, a mozivilág valaha élt egyik legnagyszerűbb színésze. A hihetően és valóságosan teátrális (!!!) alakítás, a higgadt, jószívű, ugyanakkor hidegvérű Keresztapa örök lenyomatot hagyott a filmvilág történetében, és hiába hal meg Brando karaktere az első részben, valahogy mindmáig ő jut eszünkbe, ha a trilógiáról beszélünk. Ezután nézzük meg az Apokalipszis most című, ugyancsak kultikus alkotást, és ájuljunk el, amikor Brando megjelenik a vásznon! Hiába tudjuk, hogy ő játszotta Don Corleonét, erőltethetjük az igazságot, valahogy mégis hihetetlen lesz. A varázslatos és tökéletes alakítás egyszerűen beledöngöli az agyunkba, hogy akit látunk, az nem Brando, hanem a dzsungelt uraló őrült parancsnok, aki még csak nem is hallott a Keresztapáról!

Haladjunk tovább, és szerezzünk be néhány filmet Robin Williams főszereplésével. Nézzük meg, mondjuk, a Flubbert és a Miss Doubtfire-t! Eközben tudatunkba vésődik, hogy ez a színész tökéletes vígjáték-karakter: úgy adja a vicces, éretlen férfit, hogy valóban nem lehet elképzelni más szerepben. Utána akkor nézzük meg az Álmatlanságot is, ahol ugyanez az ember egy hidegvérű gyilkost alakít! Bizony, hiába láttuk előtte humoros szerepekben, bármit is gondoltunk akkor, ez a meggyőződésünk most alapjában foszlik szerte. Ott áll a vásznon egy valódi gyilkos, egy őrült, aki talán soha egyetlen faviccet sem eresztett még meg. Végül következzék a Vágott verzió, ugyancsak Robin Williams-szel a főszerepben: se nem gyilkos, se nem bohóc; egy érzéketlen, szürke egér, a társadalmi rendszer pótolható eleme, érzelmek, erkölcs és erény nélkül. És persze megint csak valóságos, félelmetesen hiteles alakítás, mely kétségbe vonja korábbi szerepeit.

Tom Hanks talán leghíresebb, halhatatlan szerepe Forrest Gumpként, az azonos című filmben: a vásznon most sem egy színész sétál, hanem egy értelmi fogyatékos, aki századszorra is könnyet csal a nézők szemébe, de a Philadelphia főszereplője mintha megint egy másik ember volna. Említhetném akár Robert de Niro játékát is, aki ugyanolyan hihetően alakít véreskezű gengszert, mint háklis, bogaras apóst. A sor szinte végtelen, de furcsamód csak a régi nagyokra tudunk így emlékezni…

Mi a helyzet az új arcokkal? Az Amerikai pite Steve Stiflerje, Seann William Scott olyat alakít, hogy az ember a hasát fogja a röhögéstől, de aztán bármely másik filmet nézzük meg Scott szereplésével, valahogy mindig ugyanazt a karaktert látjuk, ugyanazzal a vigyorral, ugyanazzal az arckifejezéssel. A pár éves, mégis valóságos legendaként tisztelt Gyűrűk Ura trilógia Zsákos Frodója (Elijah Wood) nagyszerűen játssza a hős hobbitot, olyannyira, hogy kíváncsiak leszünk a többi filmjére is… Aztán csak nézünk, hogy ugyan mindig jót alakít, de ugyanazzal a mimikával, ugyanazokkal a mozdulatokkal.

Miért? Mikor laposodott el ennyire a filmszakma, hogy megelégszik azzal, ha egy színész csak egy karaktert tud jól előadni? Mikor halt ki a szenvedély, és mikor szűntek meg születni a nagyszerű őstehetségek? Nem azt mondom, hogy nincs jó színész, hiszen van, de a fiatalok legtöbbje nem tud akár csak két különböző karaktert alakítani, mindig hű ahhoz az egyetlen színészi álarchoz! Aki ma drámai, az képtelen holnap vicceset játszani, mert siralmasan lapos lesz, aki meg vicces, az nem képes magát drámai szerepben eladni. Természetesen vannak még kivételek, a többség azonban már messze nem hasonlítható össze a régi nagyokkal. Ami pedig még szomorúbb, hogy az egykori, ma még élő legendák is kezdenek ellaposodni.

Tehát hajrá Hollywood, nyálkás rózsaszín valóság, vasald magad sterilre, és húzz mindenkire sablonálarcot! Az igényesség már nyugdíjba vonult, és csak találgathatunk, hogy vajon mikor leheli ki magából az utolsó csepp életet is…



Hozzászólások

@


A rovat további cikkei

A rendteremtés művészete

Huszár Ágnes

Nézzük csak, mit ajánl a témában a szakértő Marie Kondo a Tiszta öröm című könyvében!

2019.1.30.    16


Szlovákul szeretni

Huszár Ágnes

A rendkívül megkapó, egyszerűségében nagyszerű könyvborítón már akkor megakadt a szemem, amikor a kiadó még a megjelenés előtt a világhálón hirdette Durica Katarina legújabb regényét.

2016.6.10.    27


Hétköznapi hőseink

Tompa Orsolya

„Mindenkinek szüksége van egy képzelt világra, ami segít a nehéz időkben.” (Olvasmányélmény)

2016.4.13.    5


Mosolyogni tessék!

Fekete Krisztina

Avagy mindaz, amit Janikovszky Évától tanultam...

2015.4.1.  1    56


Mitől lesz isten az ember?

Póda Csanád

Recenzió a Pesti Magyar Színház Frankenstein című előadásáról.

2015.3.3.    24


Swing – az új magyar sikerfilm

Kiss Adrienn Éva

A legújabb magyar gyártású vígjáték három különböző generációjú nő történetét dolgozza fel.

2015.1.21.    10


És a hegyek visszhangozzák

Pénzes Tímea

A kabuli születésű író és orvos világsikerű regényeiért (Papírsárkányok, Ezeregy tündöklő nap) számos olvasó rajong.

2014.11.6.    5


Erlend Loe: Fvonk

Pénzes Tímea

Egy viszonylag vékony kötet, amely főként kétszemélyes párbeszédekből áll. Két férfi párbeszédéből. (Könyvrecenzió)

2014.9.16.   


100 magyar baka

Szilvási Krisztián

Már 100 év is eltelt azóta. Többségében békében, legalábbis az első világháborúhoz mérten, viszonylagos békében.

2014.8.14.   


Senko Karuza: Szigetlakók

Pénzes Tímea

A lapokról egy letűnőfélben levő életforma köszön vissza, ami sok turista számára jelenti a paradicsomot...

2014.7.17.   


Eldorádó – a poklon túl

Pénzes Tímea

A menekült tematika, legalábbis a hírek szintjén, jelen van mindennapjainkban, de szépirodalmi feldolgozása ritkaságszámba megy.

2014.6.5.    6


Stefano Benni: Gyorslábú Achille

Pénzes Tímea

Amikor hősünk, kéziratokkal a hóna alatt, kilépett az ajtón, a világ nem volt meg.

2014.4.25.    9