Időbeliség és szabad akarat

Dr. Szapu Marianna  2013.11.19. 3:45

Percek, évek, döntések – e szavakkal szólít meg Póda Erzsébet legújabb könyve.

Percek, évek, döntések – e szavakkal szólít meg Póda Erzsébet legújabb könyve. Szavakkal, amelyek mögött az emberi lét két alapvető dimenzióját, s egyben meghatározó invariáns, változatlan elemét vélem felfedezni: az időbeliséget, temporalitást és a szabad akaratot.

Ajánlómban főleg az utóbbira fogok fókuszálni, olvasatomban ugyanis éppen a szabad akarat eszméje, illetve az ember, pontosabban az „ember lánya“ döntéshozó-képességébe, szabad akaratába vetett hit s bizalom fűti át a szerző írásait. Ha azzal az – egyáltalán nem könnyű – feladattal kellene megbirkóznom, hogy egyetlen gondolatot emeljek ki a könyvből, gondolatot, amely Ariadné fonalaként vezeti az olvasót, segítséget nyújtván abban, hogy eligazodjon az élet labirintusában. Az ismert mítosz szerint Thészeusz, az athéni ifjú, felkerekedik, hogy leszámoljon a szörnnyel, Minotaurosszal, amelynek athéni ifjak és szüzek esnek áldozatául. Ariadné, a krétai királylány, aki szerelembe esik Thészeusz iránt, egy bűvös gombolyagot ajándékoz az ifjúnak, amely a lába előtt gurulva biztosan vezeti lépteit az útvesztőben. Hasonlóképpen hat a szerző üzenete: „A sorsunk a saját kezünkben van, az életünket teljes mértékben önmagunk alakítjuk“ (95. oldal) Ha ezt tudatosítjuk, talán könnyebben hozzuk meg döntéseinket, s vívjuk meg mindennapi csatáinkat önmagunkkal. S itt nemcsak a jelentős, ahogy mondani szoktuk, sorsfordító döntésekre gondolok – hisz perceink és éveink a mindennapokéi, jelentősnek gondolt, mondott döntéseink számtalan kis mikrodöntés eredői.

Perceink, óráink, napjaink, éveink folyama érleli (jó vagy rossz, szerencsés, vagy kevésbé szerencsés), döntéseinket, de időnk folyama teszi lehetővé azt is, hogy döntéseinket elodázzuk, esetleg megkerülve e döntés kényszerét másokra hárítsuk, titokban tán abban bízva, hogy így megszabadulhatunk a döntés nyűgének érzett felelősség alól. A kötetben összegyűjtött írásaiban Póda Erzsébet arra figyelmeztet: az ilyen hit illuzórikus – a döntéseinket magunknak kell meghoznunk, különösen azon döntéseinket, melyeknek saját magunk vagyunk „tárgyai“, amelyek saját életünkre irányulnak. A szerző nemcsak figyelmeztet, hanem bátorít: legyen merszünk megvalósítani önmagunkat, álmainkat, vágyainkat, hisz „nincs nagyobb vétség önmagunkkal szemben, mint amikor nincs igazi életcélunk, mástól várjuk a megoldást saját problémáinkra, nem teszünk önmagunkért semmit se, hanem csak létezünk, vagy hagyjuk, hogy sodorjon az élet szele, amerre akar.“ (26. oldal)

Ez a vezérfonal vezeti a szerző tollát, illetve a számítógép billentyűzetén szántó ujjait nemcsak akkor, amikor reflexióit, gondolatait önti szövegbe, hanem akkor is, amikor az életből, a hétköznapiból, meríti a perceket s órákat, hogy életképeit megfesse.

Életképek, tükrök, reflexiók/gondolatok – valahogy így is jellemezhetném a szerző írásainak jellegét. Életképeket fest szerelemről és erőszakról, barátságról és cserbenhagyásról, hűségről és hűtlenségről, anyaságról és gyermeki mivoltunkról, nőiségről és (ál)nőiségről, munkáról és henyélésről, álomról és valóságról – képeket, melyek valósághűek, amelyek nem csak esztétikai élményt nyújtanak, hanem inkább gondolatokat ébresztenek. Képeket fest a nőkről, gondolatokat a nők és férfiak kapcsolatáról. S hogy ezek a gondolatok nem mindig derűsek, nem mindig szívmelengetőek? Tán nem is lehetnek azok, hiszen a női lét megannyi tapasztalatából merítkeznek. Nők, anyák, lányok, férjes asszonyok, sorolhatnék néhány kiragadott fejezetcímet és alcímet – igaz is, hányféle a női lét, a megélt nőiség? Nincs egy fajta nőiség, a nőiségnek nincs egy fajta, meghatározható és körülírható lényege, esszenciája, sugallja a szerző. Ne higgyünk azoknak, akik az ellenkezőjét állítván legszívesebben gúzsba kötnék női mivoltunkat, előírva, milyenek legyünk, hogy nézzünk ki, hogyan viselkedjünk – mint ahogy az se legyen előírásba, milyenek legyek a férfiak, férjeink, fiaink, barátaink, munkatársaink, vagy akikkel éppen csak véletlenül összehoz a sors egy orvosi váróteremben, hivatalban, utcán, vonaton.

Nem kétséges, írásaival Póda Erzsébet tükröt is tart elénk, tükröt, amely megmutatja azt is, amit nem mindig szeretünk látni - (női)gyarlóságainkat, hibáinkat, sztereotípiáinkat. S itt is érvényes az igazság – ha nem tetszik, amit a tükörbe tekintve látunk, ne a tükröt hibáztassuk (s persze ne is azt, aki elénk tartja). A tükör néha furcsa, helyenként groteszk képet mutat: ebben azonban ne hibát, inkább a vázolt élethelyzetek, érzések, szituációk, viszonyulások ambivalenciáját, két- és többértelműségét lássuk! S valljuk be, az élethelyzetek, s szerepeink többsége ilyen.

A szerző az ambivalencia bemutatásának mestere: vegyük például az anyaságot, amelyet kultúránk magasztosnak tart, s hamis pátosszal kínál fel, mint a nő boldogságának egyetlen kulcsát. „Kétségtelen, hogy az anyaság csodálatos érzés, de egyben felelősségteljes és nehéz feladat is. Olyan „állapot”, melynek nemcsak szép, hanem keserű oldalai is vannak. S annak ellenére, hogy szilárd eltökéltséggel próbáljuk az emberek (elsősorban a nők) fejébe sulykolni, hogy a nő csak akkor teljesedhet ki, ha gyereket szül – ez az állítás bizony hamis“ írja a szerző, nem kis bátorságról téve ezzel tanúbizonyságot. Póda Erzsébet számára idegen a rózsaszín ködburok, írásaiban nem csak egyszerűen kerüli a pátoszt, amellyel értékeinket – mint a család, az emberi kapcsolatok, vagy a szeretet – oly bugalommal ruházzuk fel, jóval többet tesz annál – megmutatja azok hamisságát, álnok voltát.

Thészeusz és Ariadné mítosza szerint annak jár ki a segítség, aki vállalja a veszélyt, s akit nemcsak a saját boldogulása ösztönöz cselekvésre. Aki nemcsak saját gondjait-bajait érzi át, hanem másokkal is együtt érez. Póda Erzsébet kötete arról tanúskodik, hogy az ilyen emberek közé tartozik, s én csak azt kívánhatom minden olvasójának, hogy fogadja jó szívvel önzetlen segítségét.


A cikk szerzője a pozsonyi Comenius Egyetem filozófiai docense

Hozzászólások

@

Küldés