Leni

Póda Erzsébet  2009.1.5. 15:50

Leni Riefenstahl igazi művész volt -- mondjon vagy írjon róla bárki bármit...

Ajándékaim közül a legjobban a Leni című könyvnek örültem. Örültem, mert rég elismert művésznőm, Leni Riefenstahl (1902-2003) életéről írt könyvet kaphattam a kezembe, melyre régóta vágytam. Leni Olympia című filmjét a kilencvenes évek közepén láttam először valamelyik német műholdas tévécsatornán. A műsor nemcsak ezzel a filmmel, hanem Leni Riefenstahl további alkotásaival is foglalkozott. Már akkor elbűvölt, amikor az Olympiát először láttam, pedig a film az 1930-as években készült. Később hallottam Leniről mindenfélét: hogy Hitler fotósa, propagandafilmese volt, de ezek engem nem igazán érdekeltek, annál is inkább, mert filmes művészete az első pillanattól lenyűgözött. És a dolgokkal úgy vagyok: abszolút nem fontos, milyen vallású, nemzetiségű, fajú, vagy hitvallású ember írta, készítette azt a művészi alkotást, mely magával ragad. De láttam vele több interjút is, és egyikben sem volt tőle rossz érzésem, és nem hiszem, hogy valaha is veszélyes lett volna az emberiségre nézve.

Nos, azt hiszem, a Steven Bach-féle életrajz-feldolgozás életem egyik legnagyobb könyvcsalódása. Mikor a nagyon is objektívnek tűnni akaró író a kétszázadik oldalig (és persze azon túl is) azt próbálja bizonygatni, hogy Leni Riefenstahl egy számító, kevésbé tehetséges, rosszindulatú, hazug és fehérmájú nőszemély volt, nos akkor aztán én is fellázadtam. Egyébként a könyv történetének több mint háromnegyede 1945-ig „zajlik”. A hátralévő kisebb adag taglalja Leni életének nagyobb részét. De ebben sincs semmi köszönet. Leni továbbra is tehetségtelen, pénzéhes, számító, önző, egoista, embertelen, önimádó és nárcista, szexuális éhsége feneketlen zsák... Náci és hazug, kihasznál mindenkit, akivel csak kapcsolatba lép. Veszekedős, kiállhatatlan, becsvágyó hisztérika, és még sokáig sorolhatnám.

Kételkedni kezdtem magamban, hogy eddigi tudásom az általam elismert és nagyra tartott fotográfusnőmről talán hiányos, vagy csal az emlékezetem. Információforrásként az internethez fordulva újra áttanulmányoztam szinte minden fellelhető forrást, amely Lenire vonatkozik, legyen az írásos, vagy filmes dokumentum.

A könyvet az előzőek ellenére végigolvastam, már csak azért is, hogy véletlenül se tűnjek rosszindulatúnak vagy elfogultnak. De azt hiszem, negatívan elfogult maga az író, Steven Bach. Valószínűleg éppoly keveset tud a női lélekről, mint maga Freud mester. Lenit nem ismeri, nem is igazán akarta megismerni, pedig ha életrajzi könyvet ír valaki, ez alapvető követelmény. Minduntalan visszatér Leni Hitlerrel tartott kapcsolatára, a náci propagandafilmjére, állandóan bizonygatja Leni középszerűségét és megalkuvását, jellemtelenségét és hazug mivoltát, utálatosságát, kiállhatatlanságát, és épp ezzel keltett gyanút bennem az iránt, hogy ez az életrajzi könyv mégsem lehet annyira hiteles, mint azt a temérdek forrásmegjelölés sejtetné.

Leni művész. Sőt: művésznő. Így bizonyára voltak allűrjei, mániái, rossz tulajdonságai (kinek nincsenek?). Ezek ellenére a huszadik század olyan egyénisége, mely példaértékű. Színészi, rendezői, filmes és fotós tehetség, bármennyire is próbálja képességeit, egyedülállóságát és különlegességét elmosni a róla írt életrajzi könyv szerzője. Ez a nő áldozatokat hozott, nem is keveset azért, hogy művészi érzéseit, a mozgás, a tánc és a szépség iránti elhivatottságát kiélhesse. A mai napig kevés olyan ember található a világkerekségen, aki hozzá hasonló tettekre volt képes. Keményfejű, akaratos, és céltudatos volt, ez biztos. Soha nem adta fel, mindig igyekezett elérni, amit akart. Csak a cél vezérelte, az útját mindig végigjárta.

A könyv szerzője gyakran ad hangot Leni „szexuális éhségének”. Szerinte ez a nimfomániás nő érzések nélkül „falta” a környezetében lévő férfiakat. Persze, Leni sokkal modernebb volt kora átlagnőjénél. Ez igaz. De eddig nem sok életrajzi könyvben találkoztam azzal, hogy ennyire negatívan legyen beállítva egy ember szexuális igénye, mint épp ebben. Egy-egy férfiról írt komoly portréban nem sűrűn találkozunk a szeretők név szerinti felsorolásával, ha mégis, akkor azt csakis dicséretes hangnemben, nem ennyire pejoratívan, mint ebben a könyvben. A férfiak szexuális éhsége fölött többnyire szemet hunynak a szerzők, hisz nem ez a fontos, sőt ha a téma szóba kerül, akkor csakis elismerően ecsetelik a hős férfias képességeit. Bach könyvének utolsó oldalának olvasásáig az volt az érzésem, hogy a szerző végtelenül neheztel Lenire, amiért nem élt nőhöz illő sztereotip életet. Felrója neki azt is, hogy „kilencvenéves fejjel is nedves fürdőruhában és úszószárnyakat öltve dacolt fényes nappal a nemzetközi plázsokon.” (Enyhén szólva kissé maradi – vagy prűd?! – a szerző, hiszen jómagam sok fürdőruhás nyolcvanéves nénikével és bácsikával találkozom nem egyszer a strandokon a nagy hőség idején.)

Leni esetében nem igazán tudott más kifogást és rágalomnak helyet adó „valós” eseményeket felidézni a szerző, mint főleg a törekvést, egoizmust, szexuális éhséget és megalkuvást, na és persze legnagyobb bűnét, Hitlerrel való „baráti kapcsolatát”. Leni csak úgy viselkedett, mint a többi állampolgár az akkori Németországban. Karrierje érdekében viszont nem ismert lehetetlent. A férfiak ezt a mai napig így csinálják, nem? Ő egy modern felfogású nő volt, nem mellesleg pedig a filmezés, a szépség, a tökéletes emberi test, a mozgás, a tánc megszállottja. Mindent megtett, hogy filmezhessen, hogy ezeket a dolgokat filmezhesse.

Élete végéig Hitlerrel kapcsolatos kérdésekkel zaklatták, nácizmussal és mindenféle egyéb bűnökkel vádolták. Igazi művészetéről, szenvedélyéről kevesen faggatták. Mert az magárét beszél! Elég megnézni korabeli filmjeit, újításait, Afrikában készült fotóit, víz alatti felvételeit. Ki tudná ezt utána csinálni? Az ő korában? Hetvenéves volt, mikor elvégezte a búvártanfolyamot. Minden idők legidősebb kezdő búvára lett! (Kora letagadásával kapott csak engedélyt, de nem is kellett volna nagyon tagadnia, mindig húsz-harminc évvel fiatalabbnak nézett ki valós koránál. A könyv szerzője szerint persze Leni élete utolsó negyedében csak a fekete férfiakkal és a ráncfelvarratással foglalkozott. Elég eredménytelen lehetett a sok plasztikai műtét, hisz kilencvenévesen millió ránc szépítette az arcát...) Egyelőre egyetlenegy nőt sem ismerek, aki erre képes: mármint öreg korára búvárkodásba kezdene, férfit is alig.

A felsorolt negatív tulajdonságok tömkelege, Leni állandó szapulása miatt vált hiteltelenné számomra ez a könyv, melyet sokan a legobjektívebb életrajznak tartanak.

Részlet az Olympia című filmjéből.
Ebben az 1936-os filmben elsőként használt technikák
ma is modernnek hatnak és mind a mai napig alkalmazzák azokat.

Leni valóban művész volt, élete végéig. A szépség imádója és hitvallója. Ha filmjeit, fotóit nézzük, a tökéletesség jut eszünkbe, mert ennek élményét nyújtja. A berlini olimpiához és olimpiáról készült filmje a mai napig utánozhatatlan. A modern film anyjának is nevezik. És szépsége? Az életrajzírója nárcizmussal vádolja. Leninek joga volt büszkének, sőt akár hiúnak lenni a saját szépségére, és arra is, amit alkotott. Hiszen egy interjúban, melyet 63 éves korában készítettek vele, egy elragadóan gyönyörű nőt látunk, aki hiába vívja saját szélmalomharcát, a múltja miatt sokan nem ismerik el képességeit. Ő mégsem adja fel, egy pillanatra sem. Azért meg kell említeni, az alkotásait kísérő negatív kritikák ellenére munkájának voltak és vannak is elismerői. Kamerakezelése, filmjeinek képi világa a negyvenes évek óta tananyag az Egyesült Államok filmfőiskoláin.

Leni rossz időben élt, rossz helyen. Elég volt pár év ahhoz, hogy sorsa megpecsételődjön. Bűneiért, ha vannak ilyenek, biztos, hogy meglakolt, hiszen egész életében, annak minden napján szembesítették azokkal. Pedig bizony hányan vannak, akik valóban részt vettek a fasiszta népirtásban, embertelenségükért kegyetlen büntetést érdemeltek volna, mégis megúszták. Sőt múltjuk piszkos részletei csak haláluk után derültek ki (vagy akkor sem), mikor már tisztes polgárként több elismerést, díjat és kitüntetést is begyűjtöttek maguknak.

Számomra Leni Riefenstahl, a könyvben olvasottak ellenére, életem végéig az egyik igazi női ikon marad, próbálják bár mások akármilyen módon bemocskolni hírét, el nem ismerni kivételes tehetségét és bagatellizálni munkásságát.

Hozzászólások

@

Küldés