Még hogy plágium!

Bíró Szabolcs  2007.7.19. 10:56

Lewis Perdue-ról akkor hallhattunk először, amikor felmerültek a problémák és a perek Dan Brown, illetve a Da Vinci-kód című sikerkönyv körül.

Lewis Perdue volt ugyanis az egyik, aki verte a mellét, hogy Brown tőle lopta a legtöbb ötletét, és világrengető bestsellerének jó része aljas plágium. Természetes hát, hogy amint megláttam az Isten Lánya című regényt, gondolkodás nélkül betettem a kosaramba, és már a hazafelé vezető úton beleolvastam. Hát kérem, Perdue csupán egyetlen dolog miatt haragudhatna a beperelt szerzőre, mégpedig azért, mert Brown messze túlszárnyalja az ő írói képességeit. De hogy plágiumról lenne szó…?

Az Isten lánya tipikus példája annak, amikor a könyv borítóját telefirkálják egekbe magasztaló ajánlásokkal, ájuldoznak a minőségétől, mindeközben pedig legfeljebb feleennyire jó. A szerző neve alatt azt olvashatjuk: „Misztikus krimit írni úgy kell, ahogyan az Isten lányát megírták…” Ezen kívül álmatlan éjszakákat és hihetetlenül meglepő végkifejletet is ígérnek. Először a méltatásokat olvastam el, így végül hatalmasat csalódtam a könyvben. És bár azt állítják, hogy a műfaj kedvelőinek valódi kötelező olvasmány, én (a műfaj megszállottja) mégis úgy vélem, a „krimifalók” egyike sem tartja/tartaná kiemelkedően csodás alkotásnak.

Perdue azt állítja, könyvében van egy részlet, amelyet Dan Brown egy az egyben átvett tőle: mindkét regényben a főhős egy kép mögé rejtve talál egy kulcsot. Csakhogy a kettő közt túl sok az eltérés. Az Isten lányában egy kicsi, zsebben is elférő, ismeretlen alkotásban találják meg a kis kulcsot, a festékréteg alatt, gondosan elrejtve. A történet szerint még Hermann Göring rejtette el oda a második világháború ideje alatt, és pontos instrukciókat hagyott hátra örökségül, hogyan kell hozzájutni, ha eljön az a bizonyos idő. Brown könyvében egy olyan kulcsról van szó, amely mindig a tulajdonosa nyakában fityegett. A halála előtti percekben az illető, egy hirtelen ötlettől vezérelve az 1,90 méter magas Sziklás Madonna című, Da Vinci alkotta kép mögé ragasztja a meglehetősen fontos kulcsot, ahol csakis az unokája találhat rá.

Felmerült bennem a kérdés: Perdue komolyan gondolja, hogy ez az ötlet tőle származik? Miután Dan Brown az Isten lánya megjelenése előtt is eszeveszetten csavaros, egyedi regényeket írt, tele nagyszerű, saját maga által kieszelt nüánszokkal, nem hinném, hogy egy ilyen apró trükköt ne lett volna képes egymaga kitalálni. Ismerve az összes művét, túlságosan kreatívnak találom őt ahhoz, hogy egy közepes minőségű krimiből csenje a trükkjeit.

Mind Dan Brown, mind a világ többi krimiírójának alkotásaiban egy bizonyos rejtélyre alapul a cselekmény (legyen az világrengető vagy kevésbé fontos talány), és a főhős(ök)nek ezt kell kideríteniük. A titok és a homály általában a történet előrehaladtával egyre bonyolultabb, egyre átláthatatlanabb, míg a végén mindenre fény derül. Ha az író érti a dolgát, nem is kell fantasztikus dolognak kiderülnie ahhoz, hogy ettől függetlenül rettentő izgalmas legyen az egész történet.

Lewis Perdue apokaliptikus témát választott, és azt, ami állítólag „titok”, már egészen az elején kezdi kibontakoztatni az olvasó előtt, leplezetlenül. Ennek eredményeként a szereplők hápognak az egymás után sorjázó meglepetésektől, mint a kacsa, az olvasó viszont teljesen kívülről szemléli az egészet, mivel ő mindezt már előre tudja, legalábbis erősen sejti (mivel az író sejteti). A csavarok sem bonyolultak, a legtöbbet már előre érezni lehet. A történet végén az amúgy meglehetősen gyenge csattanó mellett lerágott csont-jellegű dolgokat is találhatunk.

A történelmi tényeket ugyancsak párbeszédekben szerepelteti, mint ahogy annak egy kalandregényben lennie kell, csupán az a baj, hogy ezek a dialógusok teljesen természetellenesek. Nem hiszem ugyanis, hogy egy egymásba szenvedélyesen szerelmes férj és feleség este, egy pohár vörösbor mellett oldalnyi terjedelmű történelmi adatokat ad elő egymásnak, méghozzá szaknyelven.

Az akciójelenetekkel két gondom is támadt. Az egyik, hogy Perdue túloz. Már-már a horror határmezsgyéjét súrolja, amikor aprólékosan leírja, hogy egy 44-es Magnum miképp viszi le valakinek a fél arcát, és hogyan néznek ki a kicsüngő agyvelődarabkák. Ha valakit fejbe lőnek, akkor az író általában úgymond „félrefordítja” a tekintetét, vagy legalábbis kevésbé drasztikusan ábrázolja a pillanatképet egy krimiben, hacsak nincs jelentősége a látvány aprólékos leírásának (Perdue-nál cseppet sincs). Nem hiszem továbbá, hogy ha valakibe beleeresztenek egy féltárnyi lövedéket mini Uzival, akkor az illetőnek hosszában kettészakad a teste, és szerteszét repülnek a belső szervei…

Az egész olyan, mintha a szerző itt élné ki a belső feszültségét, itt engedné ki a benne lapuló szörnyeteget, akit amúgy nem nagyon mutogat.

A másik, hogy lehetetlenül sok az elnagyolt akciójelenet. Egy ötcsillagos hotel folyosóján, fényes nappal egy főutcán vagy vonatállomáson, karácsony éjszaka az utcán stb. És persze nem két ember ökölharcáról van szó, hanem egy seregnyi KGB-legényről, maffiózókról, mindenféle bűnözőkről, akik tucatszámra támadnak az egy szál főhősre, mindenféle nagy erejű géppuskákkal. És egyrészt a főhősnek sem lesz soha semmi baja, másrészt pedig mintha nem létezne rendőrség a világon (csak ha már sehol semmi, akkor érnek a helyszínre). Ezek a részek egyáltalán nem krimi-elemek, sokkal inkább emlékeztetnek olcsó akciófilmek idétlen, eltúlzott részleteire.

Perdue könyvében az ígéretek ellenére nem derül ki semmiféle világméretű, nyugati kultúra alapjait leromboló dolog, hiszen az író már rögtön a történet legelején beavat minket mindenbe.

Lewis Perdue tehát pereskedhet, kiabálhat, engem teljesen kiábrándított magából. Csak egy újabb amerikai, aki nem a színvonalával, hanem a Da Vinci-kód-cáfolataival és a pereivel akar hírnévre szert tenni. Az egész könyvben még a szerző utószava a legizgalmasabb: itt megtudhatjuk, hogy eredetileg nem regényíró, hanem nyomozó-riporter, és egy valóban érdekfeszítő nyomozásáról olvashatunk, mely egy egykori SS-katonához vezet el, és egy rejtélyes ügyhöz, amelyet a szerző a regényébe is beleszőtt – megjegyzem, sokkal gyengébb minőségben.

Egyetlen szavam sem lenne, ha Lewis Perdue írt volna egy nem eltúlzott regényt, mindenféle apokaliptikus rémisztgetést mellőzve, nem pereskedett volna a nagy semmiért, és a nyomozóriporteri munkáját egy dokumentumkönyvben örökítette volna meg. Szeretem, ha egy író egyben oktat is a művében, de Perdue történelmi leírásai akkor tudnának igazán érdekesek lenni, ha egy enciklopédiában vagy dokumentumkönyvben olvasnám, esetleg ugyanitt, csak hiteles párbeszédekké átfogalmazva. Lewis Perdue még egészen nyersen, rutintalanul alkalmazza a cselekményszálba beleszőtt okítást, és az oktató jellegű, illetve a szórakoztató jellegű részek nem igazán férnek meg egymás mellett.

Hozzászólások

@

Küldés