Mosolyogni tessék!

Fekete Krisztina  2015.4.1. 1:29

Avagy mindaz, amit Janikovszky Évától tanultam...

Janikovszky Éva a magyar irodalmi paletta egyik legkedveltebb alakja volt. Kisregényei, derűs hangvételű írásai méltóvá tették a Kossuth-díjra.


Azt már talán kevesebben tudják, hogy az eredeti nevén Kucses Éva Etelka Nametta 1957-ben megjelent első kötetében (Csip-Csup) Kispál Éva néven adta ki írását. Szalmaláng (1960) című ifjúsági regényétől már Janikovszky Éva néven írt tovább. Számomra gyöngyszem ez a regény. Janikovszky Éva neve méltán szerepelhetne a középiskolai illetve általános iskolai kötelező olvasmányok listáján! Miért? Mert az ifjúsági regényei olyasmire mutatnak rá, ami kezd kikopni a mai értékrendből. Az idők változnak, de ha mélyen magunkban nézünk, mi olvasók, felfedezzük, hogy kamaszlányként mi is átéltük a mára már apróságnak tűnő csalódásokat. Palócz Vera, a történet főhőse hétköznapi személy. Ugyanúgy megdobban olykor a szíve, ugyanúgy kiszakad a valóságból, mint bármelyikünk. Azzal a különbséggel talán, hogy a kamaszkori ábrándozásban még nincs jelen a visszahúzó erő, a megtapasztalt csalódás. Biztosra veszem, hogy mindannyian átestünk az első szerelmen, ami könnyen elképzelhető, hogy nem volt más, csak egy kézfogás, egy kedves mosoly, amibe mi annál sokkalta többet láttunk. Janikovszky Éva visszavisz minket a legártatlanabb éveinkbe, oda, ahol a mára fiatalkori, szentimentális balgaságoknak komoly jelentőségük volt. Ott a szívet nem húzta vissza az ész. Az ő főhősnőjét nem tartotta vissza a komoly szerelembe eséstől a józan ítélőképesség. Ne tessék lebecsülni a kamasz szerelmeket – a legtisztábbak! Minden érdek és mindennemű cél nélkül a szív önfeledt játszótere a kamaszkor. A Szalmalángot huszonéves fejjel olvastam, és akkor gondolkodtam el csak igazán, mennyire értékes évek voltak azok, mennyire értékesek voltak az elfecséreltnek hitt, később csak megmosolygott érzelmek.

Néhány évre rá megjelent műve, amit szintén kiemelnék, a Ha én felnőtt volnék. Tényleg nem tudom eldönteni, hogy gyerekként mi volt az, ami megfogott a kemény fedeles, vékonyka könyvben. A humor, a gördülékenység, vagy azok az egyszerű és mégis mindent kifejező Réber László rajzok? Akkor már tudtam, hogy legyen bárki is az a Janikovszky Éva, akinek a nevét látom a borítón, nekem a kedvencem lesz. Rájöttem, hogy a fantázia arra van, hogy használjuk, a humorérzék arra, hogy jót nevessünk, a kettő együtt pedig arra, hogy megértsük mennyire egyedi Janikovszky stílusa. Sokszor a kezembe akad ez a könyv, a mai napig egy-egy szomorúbb pillanatomban előveszem és fellapozom. Nem lehet megunni.

Sokat dolgoztam gyerekekkel, alaposabban betekinthettem a világukba. Ami megkülönbözteti a gyermeki gondolkodást a felnőtt gondolkodástól, az legtöbbször egyszerűen a fantázia kimeríthetetlen élénksége, az újdonságra való nyitottság, őszinteség. A gyerekek világa csupa-csupa csoda, kíváncsiság. A gyerekek feje nem fáj még befizetetlen számlák miatt. Azon ábrándoznak, hogy zsiráfot tartanak az ágyuk mellett, milyen klassz lesz hátrafelé sétálni az utcán, és amikor felnőnek, csokoládét esznek majd ebéd előtt. Elképzelik, milyen remek űrhajós válik majd belőlük, hogyan szelik át az óceánt kapitányként, hogyan valósítják meg azt, amiben a felnőttek már alig-alig hisznek: a csodát. Az ő világuk maga a csoda, gazdag és reménnyel teli! Aztán mire felnőnek, történik valami, és a csupa színes, reményekkel teli álmok szertefoszlanak, belesüppednek a gázszámlák és villanyszámlák örvényébe. Hétköznapi problémák gyűrik maguk alá a színes képet. Hol vannak már azok a rég elfeledett űrhajósok, egyenruhás pilóták, akik büszkén húzzák ki magukat, amint a fedélzetre lépnek, és akiket az utasok minden földet éréskor megtapsolnak!
Hol vannak?
A szülők leteszik a gyereket a rajzfilm elé, savanyú képpel nézik ők is, de azt nem látják, hogy a mesék mind arra tanítanak, hogy a jutalom nem kopogtat azonnal az ajtón. A jutalomért küzdeni kell, még az is lehet, hogy sárkánnyal kell szembenézni, de a jutalom, a dicsőség a végén csak eljön. A jutalom a királylány és a fele királyság, a bőség, hatalmas lakodalom és természetesen a boldogan éltek, pontosan addig, amíg meg nem haltak. Janikovszky gyerekkönyveire nekünk, felnőtteknek legalább annyira szükségünk van, mint azoknak, akiknek íródott. Van min elmerengni, elgondolkodni.


Most pedig ejtsünk néhány szót arról, mit üzen nekünk az írónő – kifejezetten nekünk, érett, dolgos, hétköznapi embereknek. Mi az az aprónak tűnő, ám mégis nagyon fontos tanács, amiről olyan sokan megfeledkezünk a nagy forgolódásban és helyezkedésben?
A derű.
Van az a mondás, amiről a Mosolyogni tessék! című művében utal: „derűre ború”. Mi így vagyunk programozva. Ha valami jó történik, már előre azon aggódunk, mikor csap be a mennykő. Janikovszky Éva viszont azt mondja, hogy „borúra derű”. Történetei, rövid kis eszmefuttatásai, látásmódja egészen új perspektívákat nyitnak meg előttünk: a legnagyobb dolgok az egyszerűségekben rejlenek, ami lehet egy horizonton feltűnő, sebesen tovatűnő szivárvány leírása az anyósülésről egy régi barátnőnek, aki nem tud oldalra pillantani a volán mögül. Nehogy lemaradjon az élményről.

Írásai emberiek, egyszerűek, őszinték és tiszták. Témái hétköznapiak és ettől emberközeliek. Szólhatnak postásnak, orvosnak, tanárnak, mérnöknek, reggeli újságkihordónak, gyereknek vagy felnőttnek. Könnyed humor, derű. És miért ne lehetne éppen ez a recept arra, hogy többet mosolyogjunk, és ne hagyjuk, hogy csak a számlák miatt érzett teher és a nagybetűs Gond üljön rajtunk? Miért ne lehetne megfogadni azt a nagyon egyszerű tanácsot, ami csupán ennyi lenne: Mosolyogni tessék!

Hozzászólások

@

Küldés