Senko Karuza: Szigetlakók

Pénzes Tímea  2014.7.17. 3:03

A lapokról egy letűnőfélben levő életforma köszön vissza, ami sok turista számára jelenti a paradicsomot...

...egy néhány hétre beteljesült vágyálmot, a szerzőnek viszont a sziget az állandó élettere. Sokan szeretnének odaköltözni vagy legalábbis hosszabb időt tölteni az időtlen elszigeteltségben, ám bevett életformájukról nehezen vagy egyáltalán nem tudnak lemondani. Vágynak egy vadregényes öbölbe, egy áram és komfort nélküli házikóba, majd megfutamodnak a szúnyogok elől. Vágynak egy világvégi hétvégi házra, majd miután felépítették, gond nélkül eladják és még tőkét is kovácsolnak belőle. Vágynak arra, hogy teraszukról bámulják a tengert, majd mégis visszatérnek irodáikba és konditermeikbe. A szerző azonban folyamatosan a sziget lenyűgöző rabságában él. Az egymásra figyelés, a törődés és a beszélgetés fontossága, a hagyományápolás, a tenger szeretete és csodálata hatja át mindennapjait, de egyre gyakrabban üti fel a fejét a félelem és az aggodalom, hogy mindez elveszhet, romba dönthetik a törvények, a higiéniai és állattartási előírások, meg a turisták idegen szokásai.

A néhány oldalas fejezetekbe szabdalt, mégis összefüggő szöveg az ízek és látványok panorámáját tárja elénk, az apró csodák szeretetét és az emberi szó utáni vágyat. Egyszerűség és természetesség, ízletes borok és illatozó halak, lassan múló idő, ami barátok közt mindig jobban telik, nyári élvezetek és a teljes kihalással fenyegető tél leírása bontakozik ki a lapokon.

A sokat utazott turisták (is) elismeréssel szólnak a tájról, a gasztronómiáról, őket is szeretettel bevonják a világukba, a családias hangulatba.

A szerző olyan szeretettel és ínycsiklandóan készíti ősei ételeit, hogy az orrunkban érezzük azok illatát, olyan élvezettel kortyolja saját készítésű borait, hogy magunk is ott teremnénk, szívesen csatlakoznánk hozzá és
valamennyi finomságot megkóstolnánk a társaságában. Ebbe a nyugodt légkörbe azonban beszüremkedik az idegen, a más, felbukkannak a dúsgazdag turisták, akik sebtében felhúzzák luxusházaikat és a tengerre helyezik luxusjachtjaikat. De szerzőnk senkit nem irigyel. Inkább őt irigylik, kiegyensúlyozott, meghitt életét, amit nem lehet egyik napról a másikra felépíteni. Aminek kialakításához egy élet is kevés. Egyesek úgy vélik, számára csak három hónap a munka és kilenc hónap a gondtalan láblógatás. Nem gondolnak bele, hogy az ilyen életforma nem csupán abból áll, hogy odaköltöznek, hanem jóval többről szól. Fel kellene állni a számítógép mellől és nem az edzőteremben, hanem a szőlőben kifáradni a friss levegőn. A turisták életét a folyton rohanás tölti ki, még a barátaikat sincs idejük megvendégelni. Kezdetben lelkesen veszik ki részüket a vidéki munkákból, majd egy óra múlva beleunnak.

Régen még minden más volt, de idővel változnak a dolgok, a törvények és a turisták összetétele, pénztárcájuk mérete. Újra felbukkannak a kelet-európaiak, de ezek már mások, mint a régiek, most már nem sátorral és konzervekkel, hanem építési engedélyekkel felszerelkezve, megvásárolják a telkeiket, s egyben egy szeletet is a tengerükből. A szigetlakókat egyre-másra érik a csalódások. Megmutatnák ismerőseiknek a szemközti kis szigetet, ahova legszebb fiatalkori emlékeik kötődnek, de kiderül, hogy az már nem bárki és mindenki szigete, hanem magánkézbe került a móló. Rájönnek, hogy lemondtak a természet ajándékairól, mivel annyira kiváló házigazdák, hogy a legjobb falatokat a vendégeiknek tartogatják. Ennék a fúrókagylót, de védik a természetet, és barátjukat is megdorgálják, amiért búvárkodás ürügyén kagylót gyűjt, ám amikor szétáradnak szájukban a fenséges ízek, maguk is belátják, hogy a legfinomabb falatokat vonták meg maguktól.

A könyv minden oldala azt üzeni, hogy a szerző, „egy kihalófélben levő faj” tagja, szereti a szigetét. Tud örülni az apró örömöknek, rá tud csodálkozni a dolgokra. Szereti a társaságot, a jókedvű és mély beszélgetéseket. Egészséges egyensúlyt tart fenn a munka és a kikapcsolódás közt. A délutáni sziesztáról pedig sosem mondana le. De nem mindenki ragaszkodik ennyire ehhez az életformához. Sokan elmennek, lemondanak a teraszukról és a tenger látványáról, borukról, hajójukról a jobb megélhetés reményében, vagy ők is apartmant, éttermet nyitnak.

A horvát szerzőt csak a felolvasások és az azzal járó utazások ragadják el a szigetről, ahol mesélők mesélnek mesélőknek, de nem időzik távol feleslegesen, hanem siet vissza az időtlenségbe. „Hamar elbúcsúzunk a többiektől, mert máris elkéstünk onnan, ahol az idő nem jelent semmit.”.


Senko Karuza: Szigetlakók, Budapest, Libri Kiadó 2012, fordította: Halmos Ádám

Hozzászólások

@

Küldés