Sokkoló cím

Lantódy Andrea  2008.2.5. 20:31

Ha egy darabnak feltűnő, sejtető címe van, az már fél siker, hisz, ha csak kíváncsiságból is, de biztosan sokan elmennek megnézni.

A vagina monológok cím is ebbe a kategóriába tartozik, én pedig a kíváncsiak körébe. Így jutottam el a 18 éven felülieknek szóló Székesfehérvári Éjszakai Színházba, mely elnevezés szerint az éjszaka elfedi a szemérmet, kinyitja a lelket, s az éj leple alatt az érzékiség lesz a meghatározó. Nem véletlenül került ide A vagina monológok is.

Mikor először hallottam róla, nem igazán tudtam, hogy miről is lesz szó. Csak a cím két szavát elemezgettem magamban. Ha vagina, akkor a téma csakis a nőiséggel lehet kapcsolatos, és ha monológ, akkor biztosan egyszemélyes „önmagában beszélős” darabot fogok látni. Ez kicsit visszatartó erő volt számomra, mert nehezen tudom elképzelni, hogy például egy órán keresztül egyetlen színész elsöprő hatást tegyen rám, még ha mások már tapasztaltak is ilyet. Az elemezgetésemből végül a nőiség bejött, az egyszemélyes darab helyett viszont három színésznőre (Dévényi Ildikó, Nyertes Zsuzsa, Xantus Barbara) figyelhetett a közönség másfél órán keresztül. Érdemes volt!

A gyakori színházlátogatóknak már biztosan volt részük olyan színházi előadásban, amikor nem a nagyteremben adták elő a darabot, hanem egy kis helyiségben, ahová esetleg szűk folyosón vezetett az út. Mivel kicsi a tér, kevés néző fér be, alig van szintkülönbség a színészek és a nézők közt, így a kapcsolat közeli, nyitott, a légkör pedig családias. Ideális egy ilyen darabhoz, hogy a hatás még mélyebbre hatóbb legyen.

A vagina monológok középpontjában a női nemi szerv áll, s ezáltal a nő, a női lét, a női sors. Eve Ensler volt az, aki nőket kérdezett meg a vaginájukról. Több mint kétszáz interjút gyűjtött össze egy könyvben, s ezekből válogatva színpadra vitte a történeteket, melyeknek főszereplői hétköznapiak, fehér nők, fekete nők, lányok, asszonyok, heteroszexuálisok, leszbikusok.

E hétköznapi, egyszerű nők megtörtént eseményeit mindig egy-egy színésznő mondta el, hol belebújva egy idős asszony bőrébe, hol egy kislányéba vagy egy fiatal nőébe.

A színésznő teljes átéléssel (mintha nem is ő, hanem az idős asszony ült volna velünk, a nézőkkel szemben), hebegve-habogva, kezeit tördelve, szemérmesen elkezdte saját kis történetét, állandóan meg-megtorpanva. Ő még sosem beszélt arról, nem is érintette, nem is látta. Abból a nemzedékből való, amikor erről még alig beszéltek a nők, mintha valami szégyenteljes, bűnös dologgal születtek volna. Pedig csak a társadalom ültethette el ezt a gondolatot bennük.

A kislány története, akinek már tízéves korában meg kellett tapasztalnia a felnőtt férfiak kegyetlenségét, a fiatal nő, akinek magával ragadó, „illatos és csobogó” elképzelései nőiségéről, annak kivirágzásáról hirtelen rémálommá válik, amint mindezt letiporják a férfiak. Az ilyen és ehhez hasonló történeteket néha-néha megszakította egy-egy Vagina-tény. Ezek újból csak azt támasztották alá, hogy nőnek születni, nőnek lenni sokszor üldöztetéssel, megcsonkítással járt az egyes századokban, s mindez az emberek szűklátókörűsége, babonás szokásai miatt. Értetlenül hallgattam ezeket a rövidke, ámde annál szomorúbb tényeket.

A megrázó történetek mellett, melyek a nőiség kiszolgáltatottságából, megalázásából, tiszteletlenségéből erednek, megjelenik a darabban a humor is. Ahogy a vagina fellázad a tangaőrület és az illatosított tusfürdők ellen, vagy ahogy az egyik színésznő mesterien ábrázolja például a görcsös, a felszabadult, a vallásos, a leszbikus nő gyönyörteljes sikolyait, kitörő nevetésre késztethet mindenkit. Olyan nevetésre, melytől könnyezik az ember, és tényleg majd’ leesik a székről.

A színmű vége nagyon erőteljes, ez a csúcspontja. A nők vaginatörténetein, -tapasztalatain, -véleményein keresztül jutunk el az Életig. Az Életig, mely ide érkezik, és innen születik a Földre.

Ennek értelmében a mű egyfajta lázadás a nőket ért erőszak ellen. Ahogy Eve Ensler is írja könyvében: „Lassan ráébredtem arra, hogy semmi sem lehet annál fontosabb, mint hogy véget vessünk a nők elleni erőszaknak, hogy a nők meggyalázása azt bizonyítja, az emberek többé már nem tisztelik és nem védik az Életet, és hogy ha nem teszünk valamit ez ellen, ez a bűn mindannyiunk végét fogja okozni… Amikor a nőket megerőszakolják, megverik, megnyomorítják, megcsonkítják, megégetik, meggyalázzák, és rettegésben tartják, a legfontosabb és legszükségesebb, nélkülözhetetlen életenergiát pusztítják el a Földön. Az erőszak eltöri, szétzúzza, és terméketlenné teszi mindazt, ami nyitott, bizakodó, tápláló, alkotó és eleven.”

Ezt a színdarabot minden nőnek és férfinak látnia kell, sőt mi, nők, a másfél óra után, garantáltan értékesebbnek, nyitottabbnak, nőiesebbnek és felszabadultabbnak fogjuk magunkat érezni.

Hozzászólások

@

Küldés