Urbánszki László: Odakint, a pusztában

Szilvási Krisztián  2012.5.16. 5:58

Magyar. Történelem. Széppróza.

Olyan kulcsfogalmak és egyben determináló koordináták, amelyek térdimenziói mentén kelt életre a határon túli (de csakis földrajzilag!) Historium Könyv- és Lapkiadó. A bátor és nemes szándék 2011 szeptemberében öltött véglegesen papír alapú testet Urbánszki László első könyvének megjelentetésével. Odakint, a pusztában. Akár jelképes is lehetne a cím, amellyel tökéletesen reprezentálható egyben maga a Kiadó célkitűzése is, amely egyrészt a magyar történelmi múltat nem földrajzilag szétdarabolva, hanem univerzális egységben szeretné láttatni. Másrészt pedig a hitetlen jelen múltat pusztaságnak tekintő szeme előtt akarja bizonyítani, hogy igenis léteznek kincsek, méghozzá nívós, szépirodalmi formában is megjeleníthető értékek nemzetünk elveszettnek hitt évszázadaiban. Azt hiszem, apostoli zászlóhordozónak nem is találhattak volna kiválóbbat Urbánszki Lászlónál.

Az Odakint, a pusztában Urbánszki László első önálló, tíz elbeszélést (novellát) tartalmazó kötete. Valódi széppróza, ahol a prózai forma cáfolhatatlanul találkozik a nyelv(ünk) szépségével. De mitől is széppróza? Valóban az? Nos, a különböző forrásokkal összhangban a kötetről kétkedés nélkül elmondható, hogy „művészi célú prózai irodalom” (Magyar értelmező kéziszótár, Akadémiai Kiadó), hogy „kötetlen formában írt alkotás... stilisztikai trópusok (szóképek) és figurák használatával, széphangzással... ér el költői hatást” (Magyar irodalmi lexikon, Akadémiai Kiadó), valamint „történelem művészi hatású leírása” (Magyar irodalmi lexikon, Kassák Kiadó). Ott a pont. Az 1954-ben, Alberttelepen született Urbánszki László ereiben valóban természetközeli vér csörgedezik, hiszen saját elmondása szerint volt dunai hajós és batikoló, jelenleg pedig faművesként dolgozik.

Jó értelemben vett érzékenysége tehát a természettel szerves, egymást feltételező és kiegészítő egységet alkotó emberek iránt ab ovo adott. Hite szerint az ember ma sem más, mint régen volt: ugyanazok a hajtóerők működnek benne, ugyanazon megközelítésekkel próbál eligazodni az egyre és egyre modernebbé váló környezetében, s ugyanolyan reakciókkal reagál az ingerekre. Urbánszki László írói témájául a középkort választotta, de korántsem a hősi vonásokkal feltupírozott, hamis zománcot ígérő, legendák magasságába emelkedő eposzi történeteket. Helyettük mindig az ember áll a középpontban, pusztán magában az ember, akit aktívan vesz körül a természet, s amellyel jobb együtt, békességben élni, mint ráerőszakolni és megregulázni. Az Odakint, a pusztában lazán vett anekdotafüzér, amelynek lazasága a különféle, egyszerű emberek egymástól való függetlenségében áll, ám akiket egyvalami biztosan összeköt: az élet. Az élni, boldogulni akarás, s az est leszálltával a holnap reményébe vetett hit. Mindezek pedig sok szempontból nagyobb ívet tudnak húzni, mint akár egy teljes keresztes hadjárat története.

Az íj a kamasz napi teendői mellett a felnőtté éréséről való ábrándozásról szól; az Odakint, a pusztában a hamisan realisztikus romantikába hajló kőkemény vadélet megjelenítése; A vacsora a szabad bojtárélet felszabadult momentumaiba enged bepillantást; A Szilaj legények a bojtárlét hierarchikus és elfogadási-befogadási törekvéseinek népi humorba ágyazott pillanatképe; A fogadó a középkori vendéglátás praktikáiról, trükkjeiről és bátorságáról zeng mesét; az Apródélet cseppnyi miszticizmussal, szatirikusan beszél a kor csaló(ka) szerencsevadászairól; Az íjász mintha csak visszanyúlna az első elbeszéléshez, ám témája mégis más: szó szerint csattanós választ ad az erőszaktevő haramiák brutalitásaira; az Egymásra utalva anderseni (felemelő) „szomorúmese” a városi árvaságról és szegénységről; a két utolsó novella pedig, a Tűzben égsz majd, valamint a Boszorkány volt döbbenetes és brutálisan nyers szemléltetése a minden józanságot és rációt felülíró vallási hevületnek, ahol a hamis tanok mögött pontosan az ember lényege veszik el. Egyvalamiben mind a tíz elbeszélés megegyezik, ez pedig a szerkezet. Az összes novella in medias res indít, rögtön a kulisszák közepébe lök, ám a megfogalmazás olyannyira gördülékeny, hogy egyetlen mondattal képes az olvasó számára belsővé varázsolni a helyszínt és a szereplőket. A történetek lezárásai többnyire csattanóval zárulnak, amely néhány esetben keretbe foglal, néha pedig a negatív szereplőkre nézve kikacsintóan maliciózus.

Az Odakint, a pusztában gyönyörűen szól. Végre egy olyan könyv, amely érezhetően és élvezhetően adja vissza a magyar nyelv szépségeit: Urbánszki László kicsattanó szókincse (rég) elfeledett szavakat fényez újra, képi jelentésekkel tölti meg a betűk puszta egymásutániságát, érzelmi-hangulati atmoszférával fényezi csillogóvá a mondatokat. Egyszerűen zseniálisan ragadja meg a hangulatot, nem egyszerűen a korba helyez a fogalmazásával, hanem jelenné teszi a múltat. Írói stílusa szintúgy magán hordozza a legfinomabb érzékenységet, mint a nemes értelemben vett naturalizmus textúráját, ahol a bojtárok arcát melegítő megrakott tűz simogató melegét ugyanúgy magán érzi az olvasó, mint az ágaskodó lovak patájáról ránk hulló fűvel kevert sárgöröngyöt.

Azt hiszem, az Odakint, a pusztában elbeszéléskötetére mondanák, hogy hiánypótló mű. Csak azért nem használom ezt a meghatározást, mert így olybá tűnik, hogy első és egyetlen lesz a maga kategóriájában, viszont szerintem mindannyian bízhatunk abban, hogy több hasonló fogja követni, s talán nem csak Urbánszki László tollából. Addig pedig keljünk együtt útra a csavargókkal, bojtárokkal, szélhámosokkal és napszámosokkal!

Hozzászólások

@

Küldés