Anyai szeretet: ösztön vagy viselkedés?

Bolemant Lilla  2004.2.27. 12:49

A kérdés, hogy az anyai szeretet ösztönszerű-e vagy valamiféle univerzális női alapérzés, vagy sokkal inkább függ a történelmileg és helyileg meghatározott társadalmi viselkedési formáktól, ugyanolyan aktuális, mint az apai szeretet új értékként való megfogalmazása.

Ez a témakör állandó viták tárgyát képezi napjainkban is mind az Egyesült Államokban, mind Európa nyugati felében. S nagyon aktuális a volt szocialista országokban annak ellenére, hogy – mint azt a szerző bizonyos fokú elégtételként elkönyveli – eddig minden társadalmi forma közül a legnagyobb mértékben próbálták a marxista-leninista tanok alapján megvalósítani férfi és nő egyenjogúságát a családban és a társadalmi életben is.

Elisabeth Badinter francia bölcsészprofesszor könyve szerint a legnagyobb mértékben éppen e tanok alapján sikerült a nőknek felszabadulniuk a férfiaktól való gazdasági függőség alól. Tudjuk viszont, hogy ez az egyenjogúság csak látszólagos, mert a patriarchális felépítésű társadalomszemlélet nem változott meg. A szerző könyve történelmi, szociológiai és pszichológiai műnek is tekinthető, és nemcsak feminista szempontból nézve, hanem a társadalomtudományok és az irodalom szempontjából egyaránt.

„Vajon az anyai szeretet a női természetből adódik vagy a szociális viselkedéstől függ, amely történelmi korok és erkölcsök szerint változik?” teszi fel a kérdést a szerző. A történelmi tények azt bizonyítják, hogy az anyai szeretet fejlődésen ment keresztül az évszázadok folyamán, s ez a fejlődés ma is tart. A nemtörődömség hosszú ideje után, amikor szinte minden gyermek születése után azonnal dajkához került, s volt, hogy egész életében nem ismerte szüleit, a XVIII. század végére új anyai viselkedésforma született. A XIX. század már idealizálja az anyai szeretetet, s ennek az újként bemutatott értéknek nagyszerű hátteret biztosít Freud és pszichoanalízise.

De nézzük sorjában. A nyugat-európai család története az apai hatalom története, amely egyúttal a férji hatalmat is jelenti. Ezt három oldalról is megtámogatja a társadalom: Arisztotelész szerint az autoritás természetes és az egyenlőtlenség is természetes, a teológusok szerint az autoritás isteni eredetű, a politikusok pedig mindkét eszmét magukénak vallották, hiszen a hatalom megfelelő eszközeiként működtek. A nő a korabeli felfogás szerint alacsonyabb rendű, passzív, gyenge, törékeny, tökéletlen, irányításra szorul. A gyermeket szinte nem vették emberszámba, nevelésről szó sem volt, csak szigorú fenyítésről, mert a gyermek tökéletlen lény, akiből embert kell faragni. Nem volt divat a szeretet, a házasságok sem szerelemből köttettek, s a gyermeket sem volt divat szeretni. A XVIII. század második feléig a hitvesi és szülői szeretet jeleit sem fedezhetjük fel a krónikákban, a családon belüli kapcsolatokat a félelem határozta meg.

A gyermekeket rögtön születésük után dajkához adták, néhányuk már utazás közben meghalt, s ha túlélte a 3-4 éves száműzetést, ennyi idős korában végre megpillanthatta szüleit, akik idegenek voltak számára. De a szülők se érezték fontosnak gyermekeiket, hiszen rögtön hazatérésük után nevelőkre bízták őket, utána pedig kollégiumba vagy kolostorba küldték. Ha a lányt nem tudták férjhez adni, apáca lett vagy szolgálta családját, esetleg más családokat.

A XVIII. század második felétől változások álltak be a társadalomban, s mivel egyre több katonára és polgárra volt szükség, új ideológiát kellett kidolgozni ehhez. A gyermek értékké válik, mint jövendő polgár és katona. Ezért kialakul az a mítosz, amely napjainkig is érezteti hatását, hogy minden anya ösztönösen szereti és védelmezi gyermekét, mint az állatvilág nőstényei, s ez a nő szent és legfontosabb küldetése. A század vége felé a felvilágosodás szellemiségének hatására nőtt a szerelemből kötött házasságok száma, s a férj már azt kívánta, felesége játsszon nagyobb szerepet életében, s főleg gyermekei életében.

A kor elismert gondolkodója, Rousseau „vissza a természethez” elvével szinte kétszáz évre meghatározta, mit érezzenek a nők, mint anyák. Szép igyekezet egy férfitól! Szerinte a férfiak nevelése a nőktől kapott gondoskodástól függ. A természet törvénye, hogy a nő maga szoptassa gyermekét, s ne adja dajkához. Ha ezzel ellentétesen cselekszik, a természet törvényei ellen vét, és nem kerüli el büntetését, mivel ez azt is jelenti, hogy Isten akarata ellen tesz.

A nőknek azt tanácsolták, utánozzák az állati nőstények viselkedését, mert azok közelebb vannak a természethez, s náluk az anyai ösztönt nem rontotta meg a női önzés. A nő tehát az anyai ösztön alárendeltje, mint az állatok. Csakhogy – intenek a korabeli bölcs orvosok – az embernek Isten akaratot és észt is adott, ami néha megakadályozza őt abban, hogy meghallja a természet szavát. Óva intik a nőket ettől a bűntől, mert betegség, sőt halál is lehet a következménye.

Ettől kezdve az új anyakép a gondoskodó anya, aki csak azért él, hogy gyermeke mellett őrködjön. Feladata a természet szerint nemcsak az, hogy megszülje, és saját maga szoptassa gyermekét, hanem hogy jó keresztényt és jó polgárt neveljen belőle. Ha mindez még nem lenne elég felelősségből, a XX. században jött Freud és hozzátette: a gyermek tudatalattijáért és a vágyaiért is az anya a felelős.
Ő felelős tehát gyermeke boldogságáért és boldogulásáért. Ez kétszeres csapda, amelyet nem kerülhet el. S ha nem felel meg az elvárásoknak, erkölcsileg elítélik. Lenézik vagy sajnálják azokat, akiknek nincs, vagy nem lehet gyermeke, s elítélik azt, aki nem akar gyermeket.

A női természet definíciója tartalmazza a jó anya minden jellemzőjét. Rousseau és Freud, ugyan 150 évnyi különbséggel, de pontosan kidolgozta a nő képét: kiemelték az odaadás és önfeláldozás iránti hajlamot, amely szerintük a normális nőt jellemzi. Hogyan is menekülhettek volna a nők két ilyen elismert nagy gondolkodó megállapításai elől? Hogyan szállhattak volna szembe velük?

Vagy elfogadták a változtathatatlant, és megpróbáltak beolvadni, megfelelni, vagy ellenkeztek, de ekkor „abnormálisnak" tartották őket, s ilyen értékeléssel bizony nehéz élni. Ezért csendben alávetettél magukat az elvárásoknak, néhányan megelégedtek velük, mások pedig frusztráltak és boldogtalanok voltak miatta.

Ma már kicsit más lett a helyzet. Rousseau és Freud férfi- és nőképe darabjaira esik a feminista filozófusok és társadalomtudósok elemzései során. Elkezdődött egy új családforradalom. Kétszáz évvel a rousseau-izmus után, amely az anyát tette felelőssé a család működéséért, most a reflektorfénybe újra az apa kerül, de nem azért, hogy az anyát háttérbe szorítsa, hanem hogy először a történelemben fény hulljon egyidejűleg mindkettőjükre, szerepükre családban és a társadalomban.

(Elisabeth Badinter francia bölcsészprofesszor könyve, Az anyai szeretet története a XVII-XX. században, nyomán)

Hozzászólások

@

Küldés