Folytatásos regényünk harmadik része.

A Városban

Láttam, ahogyan a nő kiszáll az autóból, és elindul a bejárat felé. Gyorsan mozgott, hosszú, csodaszép haja ziláltan repkedett az arca körül. Jól emlékszem erre az arcra. Utoljára egy hete láttam, mikor egy bűntény helyszínén kellett ott lennem. Elég durva volt. Az utcán garázdálkodó bandák időnként elvesztik a maradék eszüket is, és vaktában lövöldöznek egymásra, mintha ez lenne a világon a legtermészetesebb dolog. A poén az, hogy ebben a városban ez már tényleg mindennapi eset. Pont az egyik hullát azonosítottuk, közönséges piti bűnöző volt, mikor megéreztem, hogy valaki néz. Ő volt az. Hirtelen eszembe jutott a gyerekkorom. Az, mikor először találkoztunk. Hirtelen nem tudtam, oda menjek-e, de a lábaim odavittek. Váltottunk pár szót, zavarban voltunk, olyan régen láttuk egymást. Nem igazán értettem, hogy miért futottunk össze pont akkor és pont ott. Végül elküldtem, tudtam, hogy ez a látvány nem neki való. Sosem bírta. Mégis mellettem volt sokáig. Miattam elviselte. Egészen addig, míg a férjével össze nem akadt. Azóta elszakadtunk egymástól. Ő elment a Városból, aminek egyrészt örültem. Nem az a hely, amit megérdemelne. De, akivel ment, annak nem örültem.

Kezembe vettem az előttem heverő vaskos aktát. A férjéé. Évek óta loholunk a nyomában, de sose tudtunk rákenni semmit. Tiszta munkát végez és másokat „dolgoztat”. A hatalmasok között van, akik irányítanak. De a Város lakói erről mit sem sejtenek. Gyilkosságok, cselszövések, megannyi pénz. Egyre sötétebb lesz ez a hely. És én nem tudok tenni semmit. Még.

Fáradtan az asztalra csúsztattam a papírokat és a Ford Mustangot néztem. Hát vett magának. Mindig erre vágyott. Amióta összeakadtunk, gyerekkorukban, és együtt fantáziáltunk a jobb, szebb Városról.

Sosem felejtem el, mikor először láttam meg őt. Már akkor feltűnő jelenség volt. Törékeny testű kislány, de az arca mégis dacos. Kicsit megtépázva ült a járdán, könnycsíkok szabdalták az arcát. Ott kuksolt pénz nélkül, megalázottan. Kirabolták az idősebb bandába verődött tinédzserek. Odamentem hozzá, és megígértem, hogy megvédem. Tartottam is a szavam. Együtt nőttünk fel. Meg akartuk váltani a várost. Jogász akart lenni, én pedig rendőr.

Most mit keres itt? Igaz is, koccant egy hete... Idegesen beletúrtam a hajamba, és végigmászott a hátgerincemen egy áramnyaláb. Az ajtó felé tekintettem. Zsibbadni kezdtem. Gyönyörű volt azokon a reggeleken, mikor mellettem ébredt. Haja szétterült a párnán, maga volt a megtestesült ártatlanság. Benne láttam azt, amit a városban is akartam. Boldog időszak volt, egészen addig míg… Míg a dolgok meg nem változtak. Súlyos sóhaj szakadt ki belőlem, miközben az ajtó felé vettem az irányt. Úgyis le kell mennem. Fel kell hoznom egy iratot. Kifogás? Tudom, majd közömbös leszek. Majd elmegyek mellette. Franc essen a Városba, a férjébe, a szmogba, mindenbe! Bevágtam magam mögött az ajtót, és elindultam lefelé a lépcsőn.

Éppen bevettem az utolsó kanyart, mikor beleütköztem egy törékeny, ám ismerős női testbe. Mi a franc..?

(Folytatjuk)