Tövig visszavágva

Sábitz Katalin  2011.3.6. 5:58

Mese a küzdelemről, avagy a hibiszkusz esete a kertésszel.

– Látod, így jársz te is! – mutatott a kertész a diszperzites vödörből meredező kopasz ágakra. A hibiszkusznak szánta az intést, amelynek testvérhajtása Nagypapánál élénken virágzó fává cseperedett. Na, de ez? Kókadozó véznaság.

Nem volt mindig így, csak az utóbbi hónapokban makacsolta meg magát. Mint aki eltökélte, hogy elpusztul. Gondoskodás ide, gondoskodás oda. Se tápszer, se átültetés, se napfény, se árnyék, se cirógatás és becézgetés (Nagypapánál szemlátomást jól bevált módszer) nem használt. A sárguló-sorvadó levelek sorra lepotyogtak, az újonnan megjelent ágacskák megálltak a növésben, mintha az élet már nem keringene többé a szürke kéreg alatt.

A kertész kesergett.

– Kidobom! Kész.

De mégsem tette. Minden reggel összeszedte az őszbe hajló leveleket, lemetszegette a zavaró, erőtlen hajtásokat. Nem fenyített már, nem is könyörgött. Más teendők kötötték le, –dolog mindig akad bőven.

A rítus azért maradt. Törés és törődés. Csendben. Nap, nap után.

A sokadik reggel a hibiszkuszon már sem zöld, sem satnya levél nem maradt, sem zsenge ágak-bogak. Már csak egy gyökér kapaszkodott a talajba, és néhány, csonkra visszavágott gally nyúlt a fény felé. Ez a torzó maradt csupán, a kertész jóindulatára bízva, dísz és szín nélkül.

Idő. Idő kellett, hogy minden érthetővé váljon. A földben ott volt a tápanyag, csak a növénytestből hiányzott valami, hogy mindezt keringesse.

A hosszúra nyúlt álom végén a Tavasz hiányzott talán? Vagy a kertésznek is meg kellett tanulnia küzdeni? Törés és törődés. Nap, nap után. De mindegy is, hogyan nevezzük az újjászületést.

Elérkezett.

Hozzászólások

@

Küldés