Vakság

Halász Kata  2009.6.4. 17:15

A Nobel-díjas alkotás az egyik leghátborzongatóbb történet, amit valaha olvastam.

Valószínűleg azért, mert valóságosnak tűnik. Ugyanakkor rögtön elhessegetem magamtól a gondolatot, hogy ilyen megtörténhet. Hogy megvakul egy egész város. Senki nem tudja, hogyan, miért, láncreakciószerűen egyik emberről terjed a kór a másikra. Először a férfi az autóban. Aztán az autótolvaj, aki hazakíséri őt. Majd a szemorvos, aki megvizsgálja, a betegek a váróban, és lassan mindenki, kivéve az orvos feleségét. Mert kell egy szemtanú, aki lát és rajta keresztül mi is, az olvasók.

Mindenki fél. Dehogy fél, retteg, hogy elveszti szeme világát, ezért karanténba zárják a fertőzötteket. Egy elmegyógyintézetbe. A helyszín feltételezi, hogy lassan megbolondulnak az elzártak. Pedig csak annyi történik, hogy mindenkinek előjön a valódi énje, melyet a hétköznapi életben mélyen elrejtettek mások szeme elől. Egy csoport magához ragadja a hatalmat. Akié az étel, az uralkodik és mindenki éhes, úgyhogy szó nélkül odaadják a banditáknak minden vagyonukat, de ez sem elég. Nők kellenek nekik. Az orvos felesége pedig bosszút áll, elkezdődik a háború, de az első ütközet után valami megszakítja. Kiderül, hogy az országban az orvos feleségén kívül mindenki megvakult. A katonák is, akik a karanténba zárt embereket őrizték rettegve. Szabad az út, többé nincsenek fegyverek, nincsenek a testekbe fúródó golyók, amik megállítanák a fehér kór áldozatait. Mindenki haza akar menni, de hogyan is találhatnák meg lakásukat, amikor a tájékozódáshoz elengedhetetlen a látás?

Kint egy borzalmas világ tárul az orvos feleségének szeme elé. Nincs áram, nincs víz, az élet teljesen kizökkent a rendes kerékvágásból. Minden és mindenki bűzlik, az utcán halottak hevernek szanaszét, a bomló testeket pedig kutyák marcangolják. Az élelmiszerüzletek kifosztva, emberek csúszkálnak négykézláb az utolsó morzsákért. Az egyetlen ember pedig, aki lát, mindezt végignézi. És azt kívánja, bárcsak ő is vak lenne…

A mű egy hihetetlenül pesszimista anti-utópia tehát, egy nagyszerű szociológiai tanulmány. Sokan Camus Pestiséhez hasonlítják. Szereplői teljesen kivetkőznek emberi mivoltukból, ugyanakkor pedig levetkőzik minden korábbi gátlásukat és olyan kendőzetlenül, szégyen nélkül beszélnek saját érzéseikről, mintha minden mindegy lenne. Egyelőre nem sikerült eldöntenem, hogy a Vakság borúlátó vagy inkább realista társadalomkritika, ahol a kormányzat kapkodó, átgondolatlan, zéró eredménnyel kecsegtető döntéseket hoz, melyeket kíméletlenül hajtat végre, embertelen körülmények közé kényszerítve a városlakókat, akik lassan elállatiasodnak. Sőt, kifejezetten előnyösnek tartják a bent kialakuló helyzetet, legalább nem a megmaradt egészségeseknek kell elvégezniük a piszkos munkát.

Érdekes jellemzője a könyvnek, hogy a szereplőknek nincs nevük. Az orvos felesége, a sötét szemüveges lány, a kancsal kisfiú – így különbözteti meg az embereket egymástól az író és ők maguk sem kíváncsiak a többiek nevére. Ez valószínűleg utalás arra, hogy a vakság és a helyzet által elvesztették emberi mivoltukat és egy alacsonyabb létezési szintre kerültek.

A hamarosan a mozikba kerülő filmváltozat igyekszik könyvhű képet festeni arról, hogy a deviancia hogyan változhat normálissá és a korábban megszokott reménytelenül távolivá és elfeledetté. Nagyon szép az operatőri munka és tetszett, hogy a rendező igyekezett a lehető leginkább ragaszkodni az írott műhöz. Sajnálatos azonban, hogy a férfi főszereplő, az orvost játszó Mark Ruffalo láthatólag nem elég alaposan készült a feladatra, mert számomra egyáltalán nem játszotta hitelesen a megvakult férfit, tekintete nem az ürességet fürkészte, hanem látszott, hogy (szerencsére) a látásával nincs semmi gond. A helyenként vontatott és unalmas mozi össze sem hasonlítható a könyvvel, de ezen egyáltalán nem csodálkozom. Annak érdemes megnéznie, aki nem tudja mivel kitölteni valamelyik estéjét.

A letehetetlen könyvet pedig ajánlom mindenkinek, aki intenzív könyvélményre vágyik.
„Miért vakultunk meg, Nem tudom, egy nap talán megtudjuk az okát, Elmondjam, mire gondolok, Mondd, Arra gondolok, hogy nem is vakultunk meg, hogy vakok vagyunk, Vakok, akik látnak, Vakok, akik látnak, és mégsem látnak.”

*José Saramago nevét érdemes megjegyezni, aki a ma élő egyik legnagyobb irodalmi Nobel-díjas portugál író. Stílusa sokak számára vontatott lehet. Szereti elemezgetni az eseményeket, elidőzni egy-egy történésnél, műveibe beépíti a poszt-modern irodalom és a mágikus realizmus* elemeit. A Vakságért 1998-ban kapta megy a Svéd Akadémia elismerését.

*varázslatos elemek feltűnése az amúgy realista megjelenítésben. Egyik mérföldköve Marquez Száz év magány című regénye.

Hozzászólások

@

Küldés