Az anyaság hormonjai

Fülöp Éva 2006.9.8. 15:59

Nálam már tizennyolc-tizenkilenc éves koromban jelentkezett a tünet – vágyódtam egy kisbaba után.

Voltak időszakok, mikor nem tudtam higgadtan elmenni egy babakocsi mellet, muszáj volt bekukucskálnom, utána meg sóhajtoztam, hogy nekem is kell... De voltak olyan hónapok is, amikor észre sem vettem a babakocsikat, inkább a legújabb divattal teli kirakatokat bámultam. Ezeket a fázisokat csak anyai-hormon termelődési időszakoknak neveztem el magamban. Tudtam, hogy akkor fogok legerősebben vágyakozni, amikor majd tényleg tervezni fogjuk a babát. És ez így is történt.

Mindig is tudtam, hogy lesz egyszer egy családom, jó szívű férjem és gyönyörű, vidám gyerekeim. Igen, többes számban -- legalább két gyerek szerepelt az elképzeléseimben. És az életem így is alakult. Jött egy kapcsolat, mindketten családot szerettünk volna alapítani, összeházasodtunk és megterveztük, mikor jöhet már a baba. Amióta megszületett a kislányunk, teljes megértéssel vagyok azok a nők iránt, akik úgy döntenek, nem szülnek gyereket. Nem való az anyaság mindenkinek.

Én csak akkor tudtam meg igazán, mit is jelent a felelősség valaki iránt, amikor a kezemben tartottam a picit. Azóta nincs „úgymond” szabad pillanatom – még a legmélyebb álomból is feleszmélek éjjel, ha a gyerek elkezd nyöszörögni, vagy hosszasan mocorog. Ha valahova nélküle megyek, csak nézem a többi gyereket és egy idő után rájövök, nagyon hiányzik mellőlem az enyém. Olyan, mint ha nélküle nem lennék egész ember. Ha belegondolok, hogy a testemből született: ő másé sosem lehet annyira, mint az enyém.

Mióta anya lettem, nem nézek akciófilmeket, még akkor sem, ha a párom valami nagyon izgalmasat néz a tévében. Nem érdekelnek többé. Nem nézhetek semmi gyerek-elrablós, bántalmazós krimit sem. Átkapcsolom a híradót, ha gyerekgyilkosságokról tudósítanak, továbblapozom az újságot, ha bántalmazott gyerekekről szól a cikk. Egyszerűen nem bírom ezeket a témákat, ha mégis valamit nem sikerül kiszűrnöm, és a hír fülembe jut, zokogok, és nem tudok este elaludni.

Feldühít, hogy az emberek butasága, tudatlansága miatt gyerekek szenvednek. Próbálok odafigyelni a gyerekem egészségére és csak hitetlenkedve nézem az anyukákat, akik csokival, cukorkával, fagyival, cukros üdítővel etetik kisgyereküket. Zavarnak a hangoskodók a panelház előtt, zavarnak a szomszédok mikor átépítik a lakásukat, zavarnak a munkások, akik állandóan valamit építenek a környezetünkben. Csendre vágyom, hogy a gyerekem álmát semmi sem zavarja. Megváltoztam.

De az anyaság nem abból áll, hogy átadjuk magunkat a családnak és magunkra nem gondolunk. Én eljárok a barátnőimmel vacsorázni, jut idő a fodrászra is, koncertre is. Ha egy kismama úgy tervezi, hogy majd szülés után is naponta dolgozni fog pár órát, mert neki ez így jó -- akkor tegye így! Egy kiegyensúlyozott dolgozó anyuka százszor jobb egy depressziós otthonmaradónál. A gyerek ugyanis mindent megérez, olyan, mint ha tükörbe néznénk.

Nálam most jött el az idő, mikor visszavágyom a munka nyüzsgésébe. És tudom, hogy megint eljön az a időszak, mikor sóhajtozva megyek el egy-egy babakocsi mellett, és nosztalgiával fogok visszaemlékezni a pocakomra, ha várandós nőt látok. Remélem, megadatik nekem legalább még egyszer megtapasztalni azt a szeretetáramlást, ami csak egy újszülött kisbaba és az anyukája között lehetséges.

Kétéves nagylányom máig sugározza felém mindannak többszörösét, amit tőlem kap. És ezt nem tudja felülmúlni semmi a világon!