Egy magyar nő Afrikában

Orbán Erika  2006.6.13. 13:21

Ruanda. A fekete földrész egyik országa. A Közép-Afrika szívében fekvő fennsík, a Nílus és Kongó forrásvidékén.

A nagy kiterjedésű fennsíkon található a Kirunga vulkán, melynek legmagasabb pontja a Karisimbi 4507 méter magas. Az országnak több mint nyolcmillió lakosa van, fővárosa Kigali, ahol nyolcszázezer ember él. Az ország valaha német gyarmat volt, aztán az első világháborút lezáró béketárgyalásokon Belgiumnak ítélték. 1959-ben vált függetlenné, de nehezen kivívott függetlenségét ma sem élvezhetik lakói, hiszen az ország felszabadulása óta is egymást érik a polgárháborúk. A legtragikusabb az 1990 és 1994 között vívott harc volt – a tuszik és a hutuk közt --, amely 1994-ben népirtásba torkollott. Ide érkezett, férje oldalán, egy nő, Szilvásiné Juhász Zsuzsanna, hogy segítséget nyújtson az itt élőknek.

-- A Szabolcs megyei Demecser-Borzsován nőttem fel hat testvéremmel, szüleim egyszerű emberek voltak, de nagy szeretettel vettek körül bennünket – meséli Zsuzsanna. -- Bár pedagógus szerettem volna lenni, az általános iskola elvégzése után mégis Kisvárdán, az Irodai Szakiskolában folytattam tanulmányomat, majd leérettségiztem, s teológiát tanultam. 1979-ben szereztem lelkészi diplomát a Debreceni Református Teológiai Akadémián. Férjemmel a főiskolán ismerkedtünk meg. Házasságunkból három gyermekünk született, akik már felnőttek. Idősebb fiúnk számítástechnikus, lányunk okleveles közgazdász, fiatalabb fiúnk pedig külkereskedő. Van két kislány unokánk, velük sajnos nagyon keveset találkozunk.

-- Mi volt az első reakciója, amikor értesült a ruandai meghívásról?

-- Először nemigen foglalkoztatott a kérdés, hiszen otthon is volt munkánk. De miután egyre többet sürgettek bennünket a döntéssel, az egyik telefonhíváskor azt mondtam: igen, megyünk! Nem volt könnyű kimondani, de úgy éreztem, ebben az esetben is ugyanúgy kell támogatnom a férjem, mint addigi munkájában.

-- Mit tudott erről az országról?

-- 1994-ben, amikor az egyház családi lapjának szerkesztőjeként dolgoztam, mérlegeltem, hogy melyik háborúról szóló cikket tegyem a lapba: ami a szomszédos Jugoszláviában volt, vagy a ruandai népirtásról szólót. Az előbbi mellett döntöttem, mert nem értettem az összefüggéseket, és bár sajnáltam, ami ott történt, mégis a szomszédaink ügyét tartottam fontosabbnak. Így mielőtt eljöttünk Ruandába, megpróbáltunk valami adatot gyűjteni, de a népirtáson kívül szinte semmit nem találtunk. Teljes volt a bizonytalanság, hogy hová is megyünk.

-- Milyen volt a megérkezés?

-- Az egyetem dolgozói kedvesen fogadtak bennünket, igyekeztek mindenben a kedvünkben járni, de nehéz volt kiismerni őket. Egy ideig a kollégium vendéglakásában laktunk, ahol a kapu mindig zárva volt, és úgy éreztem magam, mint egy rab. Egész nap nem tettem semmit, mert a reggelit, ebédet, vacsorát fölhozták a lakásunkba. Amikor a férjem elment az egyetemre, jöttek takarítani -- szinte tétlenségre voltam kárhoztatva. Néhány hét után végleges helyünkre költöztünk, ahol ez az állapot változott egy kicsit. Több személy maradt velem egész nap, így nem féltem, mert bárhová mentem, elkísért egy őr. A kíséretet igyekeztünk minél hamarabb mellőzni, mert úgy éreztük, nem feltétlenül szükséges.

-- Hogyan telik egy napja?

--Mivel férjem meglehetősen sokat utazik, elég sokat vagyok egyedül. De nem unatkozom, mert mindig sok a teendőm. Nemcsak titkárnőként dolgozom, hanem tanársegédként is. Az elmúlt szemeszterben például heti 16 órát tanítottam, és alig maradt időm az irodai munkára. Most alig győzöm bepótolni az elmaradtakat. Sok időt fordítok az egyetemen kívüli szeretetszolgálatokra is, amelyek nagyon fontosak nemcsak a gyerekek és a rászorulók számára, hanem nekem is. Reggel hatkor kelek, hétre megyek dolgozni, az ebédidőben igyekszem megírni a házi feladatomat, hogy a munka után készen álljak a francia nyelvórára, ami hétfőtől csütörtökig minden este két-két és fél óra. Általában este 8-ra érek haza, utána még készülök a másnapi tanításra, vagy végre leülhetünk a férjemmel beszélgetni egy kicsit.

-- Mit tud tenni, milyen módon tud segíteni?

-- Ha egy picit is enyhíteni tudok mások baján, már nem éltem hiába. Jó érzés, hogy az árvaházból is több gyerek elmehetett középiskolába, mert szereztünk nekik pénzt a tandíjra, vagy továbbtanulhatnak akár a mi egyetemünkön, akár más felsőoktatási intézményben végeztek, a mi segítségünkkel. Jó érzés tölti el a szívem akkor is, amikor azt mondhatom, hogy magyar barátaink, hittestvéreink adakozó készségével gyógyszert vásárolhatunk a betegeknek, vagy élelmet a kisgyerekeknek, éhező családoknak. Csak ismételni tudom: nagyon kevés segítség ez, de azoknak, akiknek részük van benne, óriási dolgot jelent.

-- Mire lenne itt szükség?

-- Elsősorban olyan magánszemélyekre, alapítványokra, akik el tudnák vállalni egy-egy gyerek vagy fiatalkorú évi tanítási költségét, ruháztatását, vagy besegítene az étkeztetésükbe. Van néhány cukorbeteg diákunk, akik alig tudják megvenni a napi élelmüket, mivel elsősorban a gyógyszerüket kell beszerezniük. Sokszor sajnos szinte az utolsó percben jönnek hozzánk, amikor már olyan súlyos az állapotuk, hogy napokra, hetekre kórházba kerülnek.

-- Hogy érzi magát Kigaliban?

-- Mindig nagyon szerettem az egyházi misszióról szóló híreket olvasni. Gyakran tettem fel magamnak a kérdést: hogyan képesek az emberek mindent maguk mögött hagyva olyan helyre menni, ahol sokszor távol a civilizációtól életveszélybe kerülnek? Ismeretlenül is csodáltam és tiszteltem őket. Bár mi nem vagyunk elzárt körülmények között, és már meg is szoktuk a helyünket, mégis azt kell mondanom: ajándék minden nap, amit itt tölthetünk, amikor enyhíthetünk mások gondjain.

Hozzászólások

@

Küldés