Éjszakai kalandok

Szabó Sylvia 2010.3.17. 6:56

Nem emlékszem pontosan, serdülőkorom melyik évében történt az alábbi esemény.

De ha felbukkan az emlékezetemben, a mai napig jóízűt nevetünk rajta, a velem egykorú unokatestvéremmel.

Minden évben anyai nagyszüleimnél töltöttem a nyári szünet pár hetét. A házuk két részből áll. Abban az időben a „fiatalok”, vagyis a nagybátyám, néném és két unokatestvérem – a fiatalabbik velem egyidős – az új házban, az udvar első részében laktak. Mama és nagyapa a családi ház hátsó részében laktak, egy konyha-szobában. Ők a hálószobát – ahol általában csak a családtagok és a vendégek aludtak – első-háznak hívták.

Szállásom ezen a bizonyos nyáron is az első-házban volt, a dunnával magasan bevetett duplaágy egyik oldalán.

Történt ám az egyik napon, hogy az unokatestvéremmel azon agyaltunk, hogyan is sikerülhetne együtt aludni az első-házban, és szórakozni, nevetgélni az éjszakában. Természetesen ezt az éjszakai nevetgélést mi titokban terveztük, hogy se a mamámék, sem az ő szülei ne tudjanak róla.
Megszületett a nagy terv! Kivárjuk az éjjeli tizenegy órát, mire a ház népe elalszik, majd mivel az ablakok alacsonyan vannak nagyanyámék házán, s ha nyitva hagyom az egyik szárnyat, az unokatesóm gond nélkül be tud rajta mászni.

Eljött a lefekvés ideje, és a különben szüleinek szót nem fogadó tinilány minden unszolás nélkül ágyba bújt. Senki sem sejtette, miben is sántikálunk. Egy villanylámpa fényénél vártam a pillanatot, az ablak halk nyikorgását.
A haditerv sikerült, unokatestvérem bemászott az ablakon. Ennek örömére hátravetettem magam az ágyon, teljes testsúlyommal (megjegyzem dundi tini voltam), mondván, hogy én vagyok a Csipkerózsika.

Ami azonban ezután következett, egyáltalán nem volt mesebeli… Annyit hallottunk, hogy NYEKK!!! Nagyszüleim duplaágyának szúette matractartó deszkái kettétörtek alattam, és én, mint valami koporsó mélyéről, úgy néztem felfelé unokatestvéremre, aki fergetegesen kacagni kezdett rajtam. De pár pillanat múlva a nevetést felváltotta a félelem, amint elért a tudatáig, hogy mik a várható következmények...

Hirtelen mindkettőnkben tudatosult a tény is: a zajra felkelhettek nagyszüleink, akiktől egy vékony ajtó választott el bennünket. Szájunkra préselt kezekkel, mozdulatlanul vártuk, hogy nyíljon az ajtó, és elérjen bennünket a „végzet” kemény dorgálás képében. De nem történt semmi. Mindketten tudtuk, hogy nagyszüleink életkora, és jócskán megromlott hallása mentett meg a nagy éjszakai ribilliótól. Pánikkal teli suttogással agyaltunk tovább, mit tegyünk, hogy ne vegyék észre, miféle csínyt cselekedtünk.

Először is ki kellett kecmeregnem a beszakadt deszkák közül, hogy meglássuk, lehet-e valami módon orvosolni a helyzetet. Sajnos ez sem ment zajtalanul. Minden igyekezetem ellenére a deszkák kíméletlenül potyogtak mindenfelé, amint óvatos mozdulatokkal próbáltam kiemelni magam az ágykeret fogságából. Mindketten hol röhögőgörccsel birkóztunk, hol a félelem lett úrrá rajtunk.
„Jaj, mi lesz, ha rajta kapnak minket?!” – ismételgettük.
Aztán felbecsültük a tényállást. Az ágykeret, ami a deszkákat tartja, leszakadt, és pár matractartó deszka is kettétörött.
„Mi legyen? Hogy csináljuk ezt meg?” – kérdezgettük egymástól.
Unokatesóm fejében pillanatok alatt megfogant egy ragyogó ötlet. „Belopódzok a garázsba, ahol van egy nagy tekercs fehér műanyag madzag. Próbáljuk meg azzal felkötözni a lécet, majd óvatosan visszarakni a még ép matractartó deszkákat. Ha sikerrel járunk, rárakjuk a díványról a párnákat, paplanokat, dunnát, és elbontjuk az agy másik felét, és majd ott fogsz aludni. Én meg visszamegyek a saját ágyamba. Mama úgyis elfelejtette, az ágy melyik oldalán vetett neked ágyat!“ – suttogta logikai áttekintéssel, és már mászott is ki az ablakon a zsinórtért, ollóért.

Huszonegy szál zsinór kellett, hogy a matractartó lécet erősnek érezzük a majd rátelepülő teherhez. Ezután szó nélkül, emberfeletti óvatossággal raktuk az ágyneműket egymásra. Miután már az ágyterítő is lefedte az ágyneműt és a fehér zsinórokat is az ágy oldalán, még zakatoló szívvel ültünk le a díványra, és folyattuk a kuncogást.
„Csak tartsa meg a súlyt!” – ismételgettük.
Az „éjszakai műszak” második fázisa következett, amit szintén csendesen, óvatosan kellett véghezvinnünk. Elbontottuk a formára rakott ágyneműket a duplaágy másik oldaláról, és megvetettem az ágyamat. Ekkor már vidámabban sugdolóztunk, úgy éreztük, megúsztuk a nagy lebukást.

Olyan óvatosan ágyon már rég feküdtem, mint azon az éjszakán. A tervünk, hogy együtt aludjunk, végülis nem jött össze, de az éjszaka nagy részét együtt töltöttük, kacagásunk és félelmünk könnyei között. Unokatesóm stílusosan az ablakon keresztül távozott, majd reggelinél láttuk egymást újra. Reggelizés közben megcsörrent a telefon. A mama felvette a telefont. Édesapám hívott, hogy vadászni jön délután, és pár napra itt is marad.
Mama örömmel válaszolta neki:
„Gyere Lajcsi, varunk. Meghálsz majd az első-házban, a gyerek mellett!“

Összenéztünk az unokatesómmal és az arcunkra fagyott a mosoly. Lebuktunk!

Nem volt mit tennünk, el kellett mondanunk, mi történt az éjjel, de mielőtt még vallottunk volna, kiosontunk az udvarra, egy rövid tanácskozásra: ki mondja meg, mi is történt, és mennyit mondjunk el a történtekből.

Visszatérve a reggeliző asztalhoz, ravaszul, számolva minden lehetőséggel, az ajtóhoz közeli székekre ültünk le. Már nem emlékszem, melyikünk mondta el a sztorit, csak arra, hogy nagymamám szédületes káromkodásba kezdett, és amint felpattantunk az asztal mellől, repítette is utánunk a kis seprőt.

Nagyapa pedig sunnyogó mosollyal felállt az asztaltól, kezébe vette a lóca alatt tartott szerszámait, és bevonult az első-házba…