Egykék és testvérek

Huszár Ágnes  2016.7.14. 0:57

Egy gyerek vagy sok gyerek? A válaszok számos történetet rejtenek. Nincs két egyforma szülői élettörténet.

Minden felnőtt eldöntheti, hogy alapít-e családot, vállal-e gyereket, és abban is szabadon dönthet, hogy mennyit. Aztán az első gyerek megszületése az újdonsült szülők elképzeléseit általában megváltoztatja, sok gondolatot felülír. A friss anyák és apák gyakran meglepődnek, hogy mi minden változik a baba megérkezésével. Majd a számos nehezebb-könnyebb szakasz váltakozásával talán a testvér-kérdésre adott válaszok is hol az igen, hol a nem között ingadoznak. Mostanában mintha sokszor lehetne hallani, hogy „egy gyerek éppen elég”.


Persze mindenkinek megvan a maga története, a tudatosan egy gyereket vállaló szülőknek is. A kívülálló véleményt formálhat, de bizony kívülálló marad. Hiszen amíg nem került hasonló helyzetbe, mint az adott történet szereplője, addig vajmi keveset tud tapasztalatból a szituációról. De még akkor is, ha ugyanabban a csónakban evez két ember, máshogy élheti meg, dolgozhatja fel, gondolhatja át a történéseket.

A gyerekvállalás nem az az élethelyzet, amit próbálgatni lehet. Ha a felnőtt belevág – vállalja az első, majd a második (esetleg harmadik, netán sokadik) gyereket –, akkor idővel nem mondhatja, hogy „kösz, de mégis maradok egygyerekes szülő, valaki vegye át a másikat, a harmadikat”. Az első csemetével megélt tapasztalatok pedig biztosan erősen befolyásolják a döntésben elsősorban az anyákat: legyen-e másik? Az a jobb helyzet, ha nem a külső nyomásnak, hanem a belső megérzéseknek engednek, és az alapján döntik el, hogy tudják-e vállalni a többgyerekes szülő élethelyzetét.

Volt egy alapiskolai osztálytársam, aki sajnos agytumor következtében hatévesen elhunyt. Emlékszem rá, mivel jó barátnők voltunk. Ma is szomorú vagyok amiatt, hogy nem teljesedhetett ki az élete. A húgával nemrég újra találkoztam, ő már két gyerek anyukája. Amikor a gyerekeiről mesélt, megütötte a fülemet, hogy így fogalmaz: „most két gyerekem van, nem lehet tudni, meddig”. Így náluk bizony a harmadik gyerek vállalásának lehetősége is éppen a levegőben lógott.


Vannak olyan fiatal anyák, akik sajnos gyermekágyi depresszióba esnek. Nemcsak rossz a kedvük, hanem pszichikailag is komolyan megbetegednek: annyira, hogy képtelenek gondoskodni az újszülöttről. Kórházi kezelésre van szükségük, hosszú gyógyulási fázison esnek át, és a babájukról a család gondoskodik. Az sem biztos, hogy idővel újra önmaguknak érzik magukat, és az anyaszerep örömteli élményeit talán a gyógyulásuk után sem tudják pozitívan fogadni. A pszichikailag egészséges emberek számára érthetetlen a viselkedésük: nem értik, miért nem örül a friss anyuka, miért nem kel ki az ágyból, miért nem ölelgeti a babáját, miért nem tudja szoptatni. Számukra nagyon furcsa, hogy a depressziós kismama nem tud a „rossz kedvén” uralkodni, hogy helyette kell elvégezni a teendőket. Az igazán támogató család talán fel sem teszi ezeket a kérdéseket, szeretettel végzi a baba körüli teendőket, miközben a kismamát is támogatja a gyógyulásban, és talán még a testvérvállalással kapcsolatos „nem” kimondásában is.

A mai társadalom jól akar élni. Vannak emberek, akik az élet dolgait csak az anyagiak fényében tudják látni, és a nagy döntéseket a pénztárcájukban kotorászva hozzák meg. Megesik ez a túlzottan lelkes szülőkkel is. Az egyik játszóházban az anyuka éppen a varrókészlet fölé hajolva keresgélt, amikor szóba jött a testvér vállalásának és az ezzel járó kiadásoknak az összefüggése. Elmesélte, hogy a délelőtti bábszínházi előadás annyira elbűvölte a kislányát, hogy a lányka szeretett volna magának is egy bábot, amivel otthon bábszínházat játszhat. Igaz, hogy tőle távol áll a kézműveskedés, de a lányának mindent megad. Ezért gyorsan vásároltak szivacsdarabokat, otthon összeszedték az anyagdarabokat, a szalagokat, és hónuk alá csapták a varrókészletet, azzal a felkiáltással, hogy „irány a játszóház!” A kislány ugrált, futkározott, az anya varrt, és közben arról mesélt, hogy azért nem vállalnak még egy gyereket, mert a mai világban nehéz lenne mindkét gyereknek megadni mindent. Ő úgy gondolja, hogy ha a lányának lehetősége volt új babakocsiban feküdni, új ruhácskákat hordani, babaúszásra és totyogók klubjába járni, akkor ezeket a lehetőségeket meg kellene adni a második gyereknek is, de ők ezt anyagilag nem tudják vállalni. Hiszen a lánya most is jár balettre, énekre, színjátszó csoportba, angolra, és a többi idejük nagy részét játszóházakban, fesztiválokon töltik. Persze csakis olyan programokon, ami szórakoztatja a kislányt. Én csak hümmögtem párat, hiszen túlzásnak éreztem, hogy mennyi mindent megkap a kislány, de nem akartam véleményt formálni. Láttam az anyukán, hogy ő lelkesen mindent megtesz a lányáért, és semmi – még egy gondolkodásra késztető „nem túlzás ez egy kicsit?”– sem zökkentené ki az elképzeléseiből.


Egy gyerek vagy sok gyerek? A válaszok számos történetet rejtenek. A gyereknevelésre nincs egyetlen recept, hiszen nincs két egyforma gyerek. Ahogy nincs két egyforma szülői élettörténet sem. Persze az lenne a legideálisabb, ha a belső szabadságunk alapján dönthetnénk ez ügyben, nem beszélne bele sem a család, sem a pénz, sem a betegség, hogy hány gyerekünk születhet. Az lenne a legjobb, ha igazán szabadon dönthetnénk, hogy vállalunk-e egyáltalán gyereket, és ha igen, hányat. A mi döntésünk? Részben igen. De azért azt se feledjük, hogy van ebben némi misztérium is, hiszen van olyan ember, aki a tudatos „nem” ellenére több gyereket hoz a világra, és van olyan, aki a határozott „igen” ellenére sem tud családot alapítani.

Hozzászólások

@

Küldés