Kórházi anziksz

Kovács Márta  2004.2.6. 18:24

Nemrég úgy hozta a sors, hogy a négyéves kislányommal néhány napra kórházba kellett mennünk. Elkerülhetetlen volt a sebészeti beavatkozás.

A lányom fülecskéje mellett zsírcsomó keletkezett, amely intenzív növekedésnek indult. A kezelőorvos azt ajánlotta, minél hamarabb essünk túl a műtéten, hogy minél kisebb vágást kelljen ejteni lányom arcán. Nem hinném, hogy egy ilyen apró gyerek néhány percnél tovább tűrné a mozdulatlanságot, ezért az altatás mellett döntöttünk. Tehát két éjszakát a kórházban kellett töltenünk.

Valahol azt olvastam, hogy a gyerekek könnyebben viselik a kellemetlenségeket, ha előre tudják, mire számíthatnak a kórházban. Úgy gondoltam, hasznos lesz, ha elmagyarázom neki. Jó ötletnek bizonyult, hogy a babáival, plüssállatkáival néhányszor eljátsszuk, hogyan is képzeljük el a vérvételt, a kivizsgálásokat és magát a műtétet is.

Egyszer ő volt a doktor bácsi, aki szurit ad a betegnek, másszor ő volt a beteg, akit operálni kell. Csodálatosan beleélte magát a játékba, és közben megkérdezett mindent, amire még nem kapott választ. Azt hiszem ez sokat segített: jókedvűen csomagolt, kiválasztotta a kedvenc pizsamáját, törülközőjét és természetesen nem maradhatott itthon a kedvenc kispárna és játék sem.

A kórház vegyes érzelmeket keltett bennem: a személyzet, a minden megtett, hogy jól érezzük magunkat. Kaptunk külön szobát is, csak azt nem értettem, hogy ha ez a gyerekek betegszobája, akkor a zuhanyzó és a vécé miért közös a szomszéd szobáéval, ahol ez esetben négy idős hölgy feküdt. Talán ez volt az egyetlen dolog, ami nagyon zavart.(és persze a takarítónők reggeli tapintatlansága és enyhén szólva felületes takarítási módszere).

Kislányom nyugodt, kicsit lusta természetű, ezért aztán amint fölvette a pizsamáját és belefeküdt a „vendégágyába”, többé fel sem akart kelni. Jól érezte magát a számára furcsa, rácsos ágyban, ami lehet, hogy biztonságot nyújtott neki a sok idegennel szemben. Szinte egész nap ott játszott, rajzolt végtelen türelemmel. Engem is meglepett a viselkedése, nem győztem csodálkozni, milyen nyugodtan és illedelmesen válaszolgatott az orvosok és nővérek kérdéseire.

Ami a türelmet illeti, csak tanulhatok tőle, hiszen éjféltől délelőtt fél tizenegyig, amikor bevitték a műtőbe, semmit nem ehetett, és nem ihatott. Ennek ellenére egyetlen-egyszer sem nyafogott, hogy éhes vagy szomjas lenne. Lassan vánszorgott az idő a műtétig, de számomra még lassabban telt az a fél óra, amit a műtőben töltött. Szerencsére minden rendben zajlott, nemsokára fel is ébredt és örültünk, hogy ilyen hamar túl vagyunk az egészen.

Végre itthon vagyunk! Vár ránk még egy kontrollvizsgálat, és elfelejthetjük az egészet. Nem hiszem, hogy rossz emlékként él majd benne, de én jól emlékszem a betegfelvételkor a doktornő szavaira, aki azzal fogadott: „De ugye nem marad itt vele?!” Rosszul esett és ma sem értem, hogyan kérdezhette ezt, hiszen már megváltozott a kórházi ellátásról a közfelfogás.

Az orvostudomány már nálunk is elismeri, hogy a gyermek számára nagyon fontos a szülő jelenléte: biztonságérzetet nyújt a gyereknek, a szülő vigasztal, nyugtatgat, és közvetít a kis beteg és az ápoló személyzet között. A gyermek pedig a sok idegen ember és az ismeretlen környezet ellenére is nyugodt marad, s így sokkal hamarabb felépül.

Hozzászólások

@

Küldés