RE: (Nem) tipikus gyerekek

Debnárová Eva  2007.6.5. 16:06

Munkatársunk, Mirka Šipošová édesanyja reagál a lánya cikkére…

Senki nem tanított a gyereknevelésre. Emberpróbáló feladat A legnehezebb az életben -- felnevelni a saját gyermekünket. Nagyon korán szültem, egyiket a másik után (13 hónap korkülönbség van közöttük). De a mai napig sem sajnálom.

Mint anya, reagálni szeretnék lányom cikkére, aki különben a Bika jegyében született. A cikket a Horizont rovatban közölték (Miroslava Šipošová: (Nem) tipikus gyerekek – szerk. megj.) Tudják, neki nem lehetett babát ajándékozni, nem akart masnit a hajába, és ha már szoknya, akkor „pörgős” kellett neki. Meg is kapta fájdalomdíjként, amikor kiszedték a manduláját.

Gyermekeim nevelése főképp az ő megértésükből állt -- például a korai ébresztésekért, hiszen az egyiküknek bölcsődébe kellett mennie, a másikuknak óvodába. Útközben nem csak szótlanul lépkedtünk, hanem télen is a „Forró napocska” kezdetű dalt énekeltük. El tudják képzelni, hogy néztek rám a mellettünk elhaladók? Nem? Én a mai napig fel tudom idézni azokat a pillantásokat. És énekeltem nekik más dalocskákat is. Még jó, hogy tudok énekelni. És nevettünk ezen. Hogyan másként tehettem volna a kedvükre, ha ilyen apróságokként már intézményekbe kellett járniuk, mert nem volt pénzünk, dolgozni kellett…

Egyszer, amikor a lányom már elég nagy és ügyes volt, örömet akartam szerezni neki. „-- Születésnapodra Barbie-t kapsz!” (Ez az a baba, amelyik nem tud megállni a lábán, és van egy Ken nevű barátja.) Erre így reagált a lányom: „-- Anyuuu, mit tettem??!!” Az öreg pléd, a színes lufik és a szobában szétszórt konfettik okozták a legnagyobb örömet számára.

Mindketten, a fiam (ő az idősebb) és a lányom is, gyakran játszottak indiánosdit otthon. Sátrakat készítettek, télen pedig iglut. Mindezt a szobácskájukban. Az volt a „legjobb”, amikor ketten egyszerre voltak betegek. A lányom csak néha betegeskedett, de mindig segíteni akart nekem. A fiam nagyon gyakran volt beteg, és nagyon beteg volt. Így gyakran töltöttük az időt együtt, s ilyenkor segítettek nekem: például munkahelyi papírokat pecsételtek. Ám a háztartásban végzett munkájukat nem lehetett a hagyományos módon értékelni. Csak egy példa: mostak! A kis kezükkel kimostak mindent, ami a fürdőszobában volt, mindent, amit találtak. Mert nekem fájt a derekam, és ezen lamentáltam. Kimostak, ahogy tudtak, ki is csavarták a ruhákat és kiteregették a fürdőszobában lévő szárítókötélre. Nem volt benne köszönet.... De hát ezt nem mondhattam meg nekik! Így éjjel újramostam mindent, szintén kézzel, mert abban az időben éjjel nagyon hangos lett volna az automata mosógép. Igyekeztem a ruhákat úgy kiteregetni, ahogy korábban ők csinálták, hogy észre ne vegyék. Ez is nevelés. Megdicsérni őket az elvégzett munkáért, a segítségért, a szorgalomért.

És gondolják, hogy amikor sütöttem, főztem, házimunkát végeztem, nem voltak útban? Dehogynem! Ám nem kergethetjük el a gyereket azzal, hogy menj a szobádba játszani! Mert ez visszaüt, amikor nem is várjuk. Így hát mindent velük együtt készítettem. A mézeskalácsot, vagy a tollbamondást főzés közben, miközben azt is figyelembe kellett vennem, hogy egy évfolyam különbség van közöttük. Nem volt könnyű. A férjem műszakozott, nem láttuk gyakran, de példa és minta volt a gyerekek számára. Kettőnk nézeteltérései nem érintették őket. Anyatigrisként védtem a gyerekeimet.

Néha más jellegű problémák is felmerültek. Volt, hogy a lányom paradicsomot akart, ám az sok pénzbe került, így csak két darabot vettem, és felszeleteltem nekik. Elégedetten eszegették. Mindig úgy beszéltünk előttük a pénzről, amelyet becsületes munkával lehet szerezni, de nem isteni manna. Pénzért nem lehet mindent megvenni.

A zeneiskolába önállóan jelentkezett be a lányom, elsősként. Először nem is tudtam róla, csak mikor a pénzesutalványt hozta. Fél évig gyakorolt a játékzongorán – fejben játszotta le a melódiákat. A tanító néni figyelmeztetett, hogy gyakorolnia kell – igazi zongorán. Vetünk neki. Huszonkét éves koráig járt zongoraórákra. Táncra szintén saját elhatározásából kezdett el járni. Elment a válogatóra és felvették. Kiskorában meg akarták műteni mindkét lábacskáját. Tízéves koráig speciálisan masszíroztam, tornáztattam a lábát. Táncolt – műtét nélkül – több mint hét évig. Csak úgy, a saját örömére. Sokszor reggelre ruhát kellett varrnom neki. Ruhaanyagunk nem volt otthon. „--Valamit „tűzögess össze” nekem!” -- kérte. Maga körberajzolta a szabásmintát, és én a divatmagazin alapján gyönyörű ruhát varrtam neki.

A lányom a nagyszüleit is említette. Ők az unokáiknak éltek! Rávezették a gyerekeket a munka, az állatok szeretetére, és mindent megadtak nekik, amire csak képesek voltak. A nagyszülőktől kapott példa nagyon erős.

Szeretem a gyermekeimet. Ma is ugyanúgy, és mindkettőt egyformán. Csodálatos pillanatokat éltünk át: nyaralásokat, tengert, hegyeket. Otthon volt mindenféle állatkánk, amit csak haza lehet vinni, a békától kezdve az imádkozó sáskán, a csigán, a hullámpapagájon, a hangyákon, a tengerimalacon, a macskákon és halacskákon át szinte mindenféle. Természetesen kutyusunk is. Nem lehetett másképp. Hisz a fiam büntetésből járt ki (más gyereknek az otthon maradás a büntetés), másképp otthon állandóan olvasott volna. Ők voltak a legjobb gyerekek, és ma is azok. Segítettek az időseknek cipelni a bevásárlótáskát. A mai napig nem tudom felfogni, hogyan tudták mindig egészben hazahozni a tojást…

Már fiatal anyaként megértettem, hogy a gyermek nemcsak ember, hanem egyéniség. Hogy az ő életük az én életem is. Az én gyermekeim a mai napig szövetségesek, és ez nagyon szép. Szeretik egymást, és bennünket, szüleiket is, annak ellenére, hogy mi idővel elváltunk.

Természetesen mindig volt és van mit megoldani, de összességében csodálatos éveket éltünk meg, és én türelmesen várom az unokáimat, akikkel csupa szamárságokat fogok megtanítani. Ahogy a mi szüleink is velük…

Fordította: Jády Mónika

Hozzászólások

@

Küldés