Szükségpapír

Nagy Erika  2009.9.24. 6:41

Voltak már olyan helyzetben, hogy megetették önökkel az ehetetlennek tartott ételt, eszi, nem eszi, nem kap mást jelszó alatt?

Persze most sorolhatnám azokat az ételeket, melyeket a gyermekek általában nem szeretnek, de felesleges, nem ezen van a hangsúly, hanem azon, mi értelme annak, hogy úgymond jóakaratból lenyomjuk a csemete torkán az ételt. Ha a gyermek nem eszik, annak oka van. Ha valamit nem szeret, érthető, mint ahogy az is, hogy mi, felnőttek sem vagyunk mindenevők.

Emlékszem, mikor kisgyermek koromban egy alkalommal túrós tésztát ettem ebédre. Jól megsóztam, úgy tudtam csak elfogyasztani. Vendégünk is volt, egy rokon néni, aki szintén velünk együtt lakmározott. Csupa jó szándékból rászórt egy kanál porcukrot a tányéromban lévő eledelre, mentségére legyen mondva, nem látta, hogy én már használtam ízesítőt. Azt az ízt soha nem feledem. Borzasztó volt, sós keveredve az édessel. Abban az időben azonban még a morzsát is összeszedték az emberek az asztalról, nem lehetett az ételt kidobni. Ehhez igazodva, hősiesen lenyeltem az utolsó falatot is. Még most is kiráz a hideg, ha rágondolok… Egy valamire biztosan jó volt. Arra, hogy soha ne vetemedjem arra, hogy olyat etessek meg gyerekeimmel, amit nem szeretnek.

Az unokám, aki most kezdte el a harmadik osztályt, egy nap azzal jött haza az iskolából, hogy a napközis tanító néni addig nem ment el mellőle az iskolai étteremben, míg meg nem ette az ételt. Hiába könyörgött, hogy ő azt nem szereti, meg kellett ennie! Meg is lett az eredménye. Gyomorrontás a javából, meg két nap kényszerpihenő. Nem tudom, miért gondolja azt egy nevelő, hogy joga van ahhoz, hogy a rábízott gyermek felett uralkodjon. Hogy olyat tegyen, ami a gyermekben lelki traumát okoz. Az biztos, hogy az életben többet soha nem veszi a szájába azt az ételt, amitől két napig szenvedett. Mert szenvedett, s mikor görcstől eltorzult az arca, s rám nézett könnytől csillogó szemével, kérve, hogy segítsek, és a „Tudod mami, hogy ez mennyire fáj? ”mondat után legszívesebben a legundorítóbb falatokat tömtem volna a szájába a magát pedagógusnak valló bűnelkövető szájába.

Ja, és annak a bizonyos helyiségnek a kulcsát is elzárnám előle pár napra, amelyre az van írva, hogy WC. Ugyanis az unokámat, Vikit, nem engedte ki, hogy elvégezze azt a dolgát, amit nagyon kellett volna. Hogy miért? Az ok vérlázító, ugyanis a kis nyolcéves a vécé szót merte a szájára venni. S hogy erre mi volt a válasz? Az, hogy „Majd, ha megtanulod, hogy az nem vécé, hanem illemhely vagy szükség, akkor kimehetsz. Addig nem!“

Ha valaki tud, kérem, hogy válaszoljon a következő kérdésekre, melyeket az unokám tett fel nekem:
1. Mama, eddig mindig úgy mondhattam az iskolában, hogy vécére megyek, most miért nem?
2. Mama, mi az, hogy szükség? Mire van szükségem, ha szükségre megyek?
3. Mama, a vécépapír akkor szükségpapír?...

Volt még több is, meg is válaszoltam, de kíváncsi lennék arra, mások mit mondtak volna a helyemben, vagy arra, hogy valóban bűn-e, ha az illemhelyet vécének nevezi egy nyolcéves? Mert annak vette, hiszen bűnhődnie kellett egészen a szünetig, amikor végre kimehetett a szükségét elvégezni.

Hozzászólások

@

Küldés