A pohár alja


Madarász Ildikó  2009.9.17. 5:49

Ma is késik. Mindig késik. Már szinte az a nem megszokott, ha időben hazaér.

De ilyen esetre nem tud visszaemlékezni. Négyig dolgozik. Hatra ér haza. A munkahely fél órára. Másfél óra veszteség. Veszteség! Milyen jól illik ide ez a szó. Elveszejti a józanságát, elveszejti a gyerekek felé irányuló türelmét, elveszejti a munkahelyi stresszt, elveszejti csillogó, tiszta szemét. Elveszti kedvességét, elveszti józan értékítéletét, elveszejti azt az embert, akit kilenc éve megismert. S neki fáj a veszteség. Minden nap fáj. Minden nappal egyre, csak egyre, jobban fáj. Mert neki is nagy veszteség ez a másfél óra, amitől megfosztja az a sarki épület… Nap, mint nap.

Társat veszít, segítő férjet veszít, a gyermekek apát.

Önmagát a szelíd estéktől, önmagára szánt időtől, felhőtlen kacajoktól, egyetlen édes érzéstől: a boldogságától lopja meg az a másfél óra. De már beletörődött. Azt mondja, már megszokta. (Na, ekkor, azért nyel egy jó nagyot, hogy a következő szóba bele tudjon kezdeni!) Már nem nézi az órát fél öt, majd öt felé. Tudja, hogy hat előtt úgysem zörren a zár.

Mindenki azt mondja, hogy jó ember Zoltán. Hogy milyen kedves és segítőkész, hogy nincs egy este, amikor elmenne a haverokkal, hogy még a focit sem szereti, hogy mindig milyen fess és ápolt, s lám, milyen jó férj, minden este leviszi a szemetet.

Zoltán tényleg mindig vasalt ingben jár - amit a felesége vasal. És tényleg nem megy el lumpolni éjjelekig a haverokkal – mert nincsenek barátai. És a szemetet is leviszi, mert erre az egy dologra magát jelölte ki felelősnek.

Hat óra. A vacsorát már elkészítette, a gyerekekkel már átvette az olvasást, a kisebbikkel megfejtették a matekot, a mosógép csendben duruzsol a csöppnyi fürdőszobában, már csak Zoltánra várnak. Negyed hét körül meg is érkezik. Az előszobában lehúzza a cipőjét, a táskát a cipős szekrényre rakja, a zakó is lekerül a válláról, majd a mosdó felé veszi útját, könnyít magán. A forgatókönyv minden nap ugyanaz, csak ezek után lép be a szobába.

Csókkal üdvözli a nejét, a gyerekek is kapnak egy cuppanóst, megkeresi a napi hírlapot, olvas, majd vacsoráznak, aztán csendben lefekszenek.

Csak ne érezné minden nap, ajtónyitáskor, azt a semmivel nem összehasonlítható kocsmaszagot, azt az átjáró bűzt. Már szinte ettől felfordul a gyomra. És amikor hallja, hogy betér a mellékhelységbe, akkor oson ki az aznapi szennyesét összerakni, gyorsan a fedeles tartóba teszi. Tudja, hogy mindjárt a csók következik, aminek íze, akár égig emelhetné. De nem, őt a pokolba hajítja. Álmatag, bágyadt, de ugyanakkor vérágas szemekkel közelít felé, száját nyújtja, amit neki viszonozni kell. Ilyenkor veszi a következő nagy levegőt. De mind hiába. Ajkaival érzi a vodka ízét. Vagy máskor, a konyakét, felesét, rumét.

Próbál a szemébe nézni, kutatni valaki után, aki rég volt… Azt a pajkos tekintetűt, azt a tettre kész férfit, azt a szerelmes Zoltánt, aki volt… De csak a vérágak, a tompa fény!

A gyerekek már arrébb húzódtak, s anyjuk felé sandítanak. Anya, alig észrevehetően, de bólint, int a lányok felé, akik nagyon halkan és csendben, puszit lehelnek apjuk arcára, majd gyorsan szétrebbennek. Nem mernek nagyon hangoskodni, mert apa fáradt, s ha apa fáradt, akkor ingerlékeny is, és mindenki tudja jól, hogy apát nem szabad felbosszantani, mert akkor apa kiabál, s akkor anya mindig sírdogálni szokott.

De ma Zoltánnak jó napja van, rá sem néz a gyerekekre, rögtön a napilapot kezdi lapozgatni. Már nem beszélgetnek. Már nem kérdezi meg mi volt a hivatalban, hogy telt a napja, kivel találkozott, mi jutott ma eszébe, mit főzzön holnap, s van-e kedve a lányokkal kicsit játszani. Mert minden játék az elején jól indul, csak valahogy Zoltán a végére mindig felpezsdül, kezdetben játékból cibálgatja a gyerekek fülét – például –, s csak hisztinek és kényeskedésnek veszi, ha már az egyik sírva kéri, hogy eressze már el. Vérszemet kap, s annak soha sincs jó vége.

Tehát az a legjobb, ha csendben olvas.

Mindjárt vacsora. Tegnap nem evett. Így (is) bünteti nejét. Ha valami történik, ha valami nem tetszik, amikor minden másnap előjön a féltékenységi fóbiája. (A fejébe vette, hogy a kiteregetett ruhákkal jelez a felesége a szeretőjének, az ő alkoholgőzös fejében kész szisztémát állított fel, amit csak maga ért, és halk, foga között szűrt szavakkal közöl vele.) Ha előjön a fóbiája, akkor közli, hogy nem eszik, nem éhes. Persze mikor már mindenki alszik (vagy alvást színlel), kimegy a konyhába és mindent hidegen, a fazékból, lábosból, merőkanállal, gyorsan behabzsol. Ünnepi ebédek, vacsorák is zajlanak nélküle, ha az alkohol a vérében elérte a kritikus szintet. Ő ezzel demonstrál. Büntet. Megaláz. Semmibe vesz és duzzog.

De ma a vacsora is jól telt, hang és szó nélkül. A lányok már a kádban. „Istenem, talán nem túl hangosak...?” Zoltán a teraszon szívja a vacsora utáni cigijét. A keze a homlokán – talán fáj a feje –, s néz bele a sötétségbe. Issza a jól meg- és kiérdemelt aznapi sörét. A másik még a frigóban pihen. Most indul le a szeméttel. Komótosan, ráérősen battyog le a negyedikről. Pont arra elég ez az idő, hogy a lányok még egy utolsót fussanak a szobákban. Hogy még pár kedves kacajt eresszenek a szélbe, hogy még kicsit vitázzanak az anyjukkal, hogy holnap melyik szoknyát vegyék fel, hogy ágyba dughassa őket, kedves jó éjt puszik közepette.

Nem kapnak, és nem kérik apától a puszit. Ő nem mesél esti mesét, ő nem csiklandozza őket játékból, ő nem veszi a nyakába őket, ő nem játszik velük Gazdálkodj okosant, ő nem tanul velük környezetet…. Ő csak megjön, nem szól, vagy ha szól, abból mindig valami baj van: vita, vagy halk sírás, vagy kiáltozás, vagy néma csend, anya könnyes szeme.

Zoltán jó ember. A hivatalban mindenki kedveli. A feladatát jól végzi, a hölgyekkel kedves és előzékeny, mindig lehet rá számítani.

De Zoltán alkoholista. Nem a fejszével rohangálós, nem a verekedős, nem a sárban fekvős. Zoltán öltönyben jár, nyakkendővel, s lelki terror számtalanját alkalmazza családján. Négytől fél hatig veszti el emberségét. Naponta. Családja csendben tűr. Még egy kis ideig...!



Hozzászólások

@


A rovat további cikkei

A marionett bábuk

Oriskó Renáta

A marionett bábuk nap, mint nap magukra csatolják a láthatatlan zsinórokat, hogy mások kedvükre rángathassák őket.

2017.7.24.    13


A szépség ezer arca

Oriskó Renáta

A világ állandóan változik, mindig más a követendő példa, mások az aktuális trendek.

2017.6.1.    14


Foltok

Póda Erzsébet

Ül a számítógép mögött.

2017.4.26.    9


Magzatvíz

Póda Erzsébet

A magzatvíz vizsgálat – meg ami mögötte van és lehet...

2017.4.24.  1    31


Mindenki függ?

Oriskó Renáta

Ragaszkodás, hozzászokás, nem bírom nélküle állapot, függőség... Azt jelenti, rabjai vagyunk valaminek.

2017.3.24.    21


Megegyezés

Póda Erzsébet

Avagy a női lélek minden anyagiak felett.

2017.3.14.    11


Nellie Bly

Busai Hajnalka Lilla

Azaz eredeti nevén Elizabeth Jane Cochran volt az első női oknyomozó újságíró. A leghíresebb Viktória-korabeli nő, tíz napig élt beépülve egy akkori tébolydában.

2017.3.6.    24


Kényszer és ártalom

Tompa Orsolya

A nők elleni erőszak évek óta beszédtéma. Mindig hallhatunk, olvashatunk róla, láthatunk sokkoló videókat, amelyek a témáról szólnak. Kis házi felmérésünk a témáról.

2017.2.27.    4


Átlagos lányok

Póda Erzsébet

Úgy vagyunk szépek, ahogyan természetesen vagyunk.

2017.2.8.    18


Figyelem, bérszakadék!

Kabók Zita

A franciaországi nők idén úgy döntöttek, felhívják a figyelmet egy időpontra, egy fontos témára.

2016.11.17.    6


Eltévedt feminizmus

Póda Erzsébet

Egy ideje mélyen hallgatnak a feminista mozgalmak képviselői. Ma már nem feszülnek olyan vehemensen egy-egy női témának, mint mondjuk másfél évvel ezelőtt.

2016.10.17.  16    14


Komfortzónában

Molnár Andrea

Mi, emberek, folyton önigazolást keresünk.

2016.9.21.    18