Az asszony verve...?

Kopics Anna  2014.6.25. 3:05

Nem várhajuk el a férfiaktól, hogy tiszteljenek minket, ha mi sem vesszük komolyan önmagunkat. (Olvasónk írása a felhívásunkra érkezett.)

Felnőtt életem legnagyobb részét a régiónkon kívül, főleg külföldön töltöttem. Éltem Budapesten, Dubajban, Finnországban, rengeteget utaztam világ különböző tájain. Aztán szerelmes lettem egy muzslai férfiúba, összeköltöztem vele, családot alapítottunk. Ez a hazatérés óriási kulturális sokk volt számomra. Igaz, éltem már itt, de akkor teljesen más szemmel, gyerekként-tiniként tapasztaltam mindent.

A túl személyes kapcsolatot, még számomra ismeretlen emberektől is (hova mész, kivel mész, mikor jössz vissza stb.), az életembe való állandó beleszólásként éltem meg. Mint ahogy a következőket is: A gyerekre miért nem adtad rá a cipőt? Miért van a gyereken cipő? Adjál neki narancsot! Ne adj neki narancsot! A belekóstolás a főztömbe (Miért nem teszel fokhagymát a levesbe?), a benyitás a szekrényembe nem volt számomra annyira sokkoló, mint szembesülni az itteni nők társadalmi pozíciójával. Egy olyan országban élünk, ahol a nő egyenrangú egy férfival. (Persze, nagy tér van a fejlődésre!) Rengeteg lehetőségünk és szabadságunk van, de ezeket nem használjuk ki; az emberekben még mindig él a hagyományos elképzelés a nő pozíciójáról: A nő, amíg pihen, vasaljon!

A legszörnyűbb ebben a felfedezésben az a tény volt, hogy nem csak az idősebb generációk, vagy az alacsonyabb végzettségűek gondolkodnak hagyományosan arról, mit illik és mit nem egy nőnek. Hanem az itteni (t.i. felvidéki magyar) nők maguk – méghozzá tanult, olvasott, utazott fiatal nők is abban a tévhitben élnek, hogy konyhában a helyük, hogy bárkitől engedélyt kell kérni tetteikhez, hogy magyarázattal tartoznak a cselekedeteikért. És ha valaki ezt nem így véli vagy csinálja, automatikusan rossz és elfogadhatatlan.

Néhány példát említenék csak, mert szerintem mindenkinek van saját tapasztalata ezen a téren.

A templomi kórusban énekelek, ahova nagy örömmel indultam el. Még az elején egy kórustársnőm, egyetemi diplomás, harmincas éveiben járó lány megkérdezte, elenged-ea párom a próbákra, nincs-e azzal problémája.
Egy barátnőm férjhez ment, de úgy döntött, a lánykori vezetéknevét meghagyja. Az anyakönyvi hivatal dolgozója, egy fiatal párkányi lány, csodálkozva megkérdezte, hogy ezt a férje megengedi-e?
A minap kimentünk egy másik barátnőmmel babakocsizni a faluba, meleg volt, jól esett a hideg radler amit hoztam. De a barátnőm először vonakodott, hogy a limonádésört elfogadja, mert mit szólnak majd a faluban, hogy mi lányok utcán sört iszunk? Aztán, igaz, elfogadta az üveget, de állandóan körülnézett – nagyon vagánynak (talán lázadónak?) tartotta ezt a tettét.

Ez nagyon, nagyon rossz!

Manapság, mi nők, lehetünk pilóták, vegyészmérnökök, elnökök és katonák. De miután befejeződött az emancipált műszakunk, sietünk haza, hogy férjurainknak elkészítsük a vacsorát, kimossuk és kivasaljuk az ingjeiket, kitakarítsunk, mert ez női munkaha nekem rossz, neked is legyen az.

Falvainkban sétálva megannyi boldogtalan, aggódó nőt látok, akiknek az arcukra van írva a silány sorsuk. Nem elég bátrak, hogy bármit változtassanak, rácsapjanak az asztalra, kimenjenek a barátnőkkel élvezni a virágok illatát. Hogy „bűnbe essenek” egy pohár bármivel, csináljanak valami újat, valamit máskepp, valami gyerekeset, valami bátrat! Hogy teljesítsék álmaikat, ne adj isten kiszálljanak a nyomasztó házasságukból. Ilyen lelkiállapotban nevelik fel gyerekeiket, akik aztán továbbviszik ezt a frusztrációt.

Addig nem is fog változni semmi, amíg mi nők nem döntjük el, hogy a helyzetünknek, az elvárásoknak és a szerepünknek változnia kell! Nem várhajuk el a férfiaktól, hogy tiszteljenek minket, ha mi sem vesszük komolyan önmagunkat. Nem könnyű itt az élet, kevésért sokat kell dolgozni, nagy a nyomás mindenkin, de főleg a nőkön. Viszont azt látom, hogy nem is próbálunk magunkon könnyíteni, felszabadulni, változtatni a hozzáálláson. Az élet még legapróbb örömeit is véteknek, „nem illiknek, mit szólnak majd a falubannak” tekintjük.

Segítsünk magunkon, egymáson, ha máshogy nem, legalább abban, hogy örülünk egymás örömének, sikerének! Elfogadjuk, megértjük a másikat, és nem elítéljük. Mindenkinek könnyebb lesz. Legyünk merészek, merjünk változtatni, és merjünk boldogok lenni! Mert nekünk ez jár!


A cikk írója a facebookos profilunkon (netBarátnő) közzétett felhívásunkra küldte el történetét. A felhívás továbbra is érvényes: bárki elküldheti nekünk saját igaz történetét!

Hozzászólások

@

Küldés