Az élet szomorú iróniája

Busai Hajnalka Lilla  2015.12.1. 1:26

Jelenleg a nők biztonsága a „remény” szón alapszik...

Az idei nőnap előtt javában zajlott a kampány: mindenki hangoztatta a véleményét. Ki egyenjogúságot kért, ki szigorú fellépést a családon belüli erőszak ellen, mások az Isztambuli Egyezmény ratifikálását. Minden csatornából ez özönlött.


A nap vége felé, este háromnegyed hét körül hangos káromkodásra, veszekedésre, majd sikításra lettem figyelmes. Kinéztem az ablakon: a szemben lévő társasház kapujában egy férfi bántalmazott egy nőt. Ismerősök lehettek, de nem derült ki, hogy családtagok, a barátok vagy csak ismerősök. A férfi hangosan szidta a nőt, miközben hol beletépett a hajába, hol gyomorszájon vágta, pofozta vagy ütötte a nemi szervét. Lekiabáltam, segíthetek-e? Ez nyilván költői kérdés, hiszen a férfi 180 cm magas, kigyúrt „egybenyak”, én vasággyal vagyok 50 kg jobb napjaimon. De reménykedtem, hátha megzavarja a férfit, és abbahagyja a nő bántalmazását. Reménykedtem benne, hogy az arra járó emberek csak azért nem szóltak, mert sötét van, esetleg nem látták, de majd most felfigyelnek. A lány csak némán int, hogy nem kell, halkan szól, hogy semmi baj, ismeri. A férfi már kevésbé halkan felordít nekem, mi közöm az ő magánéletükhöz, fogjam be, és törődjek a magam dolgával. Felszólítom, hogy legyen szíves, hagyja abba a nő verését, mert ez nem helyes. A férfi csak még jobban felhergeli magát, provokál, direkt üti a lányt: „Ez nem verés, szerinted az? És ez? Csak belekapok a hajába, hogy tudja hol a helye!” Testtartásukon is jól látszott az alá-fölérendelt viszony: a lány a sarokba meghúzódva, falhoz lapulva állt, kezeit összefonva maga előtt, intett nekem, hogy hagyjam, míg a férfi a kapu előtt járkált az utcán, széles karmozdulatokkal, hevesen gesztikulált, miközben oda-odaütött a lánynak, aki némán tűrte. Fennhangon szóltam, hagyja abba, mert hívom a rendőrséget. Olaj volt a tűzre. A férfi felkiabált, hogy nekem is az ő kezelésére lenne szükségem, majd térdig tolta a nadrágját, és himbálta a központi vezérlőszervét, s ecsetelte, ha meglát majd az utcán, mit fog velem csinálni, illetve feljön és én is kapok párat.

A lány közben mutatta, hogy ő itt lakik, a férfi nem, csak meg kell beszélniük valamit. Negyed óráig próbálkoztam, rendőrséget emlegettem, de be kellett látnom, hogyha a Kalevalát adtam volna elő kazah nyelven, az sem tudta volna elterelni a figyelmét a lány bántalmazásáról, így visszaléptem a szobába, majd telefonnal a kezemben kiálltam az ablakba, és 19:00-kor hívtam a 107-et. Elmondtam a helyzetet, kapcsoltak egy illetékeshez. Annak is elmondtam a bejelentés tárgyát: egy nő folyamatos bántalmazása, menekülő útvonal elzárása, közszeméremsértés – mert tudniillik a férfi negyed órája „elfelejtette” visszahúzni a nadrágját. Ezt követi a személyleírás, pontos cím megadása, nevem, címem, telefonszámom. Rendben, vették a bejelentést, a kollégák azonnal mennek. Leszóltam, a rendőrök már jönnek hölgyem, semmi baj. Kár volt! A férfi ordít: ez is miattad van, ez is a te hibád, még jobban üti a lányt. Nekem veréseket és nemi erőszakot ígért, csak lásson meg az utcán. Csak reménykedni tudtam, hogy az utcai lámpa nem világít meg annyira, hogy lássa az arcom.


Mindeközben az arra járó emberek továbbra sem avatkoztak bele, egyetlen szóval sem, csak kikerülték, átmentek a másik oldalra. Szerencsére a lány be tudott futni a házba, de a férfi továbbra is a ház előtt várakozott. Majd nagyjából negyed órát őgyelgett, majd elment. Rá néhány percre szólt a telefonom. A rendőrségtől, egy kedves női hang: „Most értek oda a járőr kollégák, de nem látnak senkit, szeretne-e hozzáfűzni valamit a bejelentéséhez?”

Próbáltam uralkodni felindultságomon: „Igen, hozzáfűzném, hogy 19:00-kor tettem a bejelentést, a járőrök most, 19:23-kor értek ide, a feljelentett férfi nagyjából 19:20-kor hagyta el a helyszínt. Én gyalog, a kerületi Rendőrfőkapitányságra 15 perc alatt elsétálok. Az általam említett bántalmazott nő nagyon nehezen, de szerencsésen vissza tudott menekülni a házba. Ha nem tudott volna bemenni, vagy a férfit nem kötöm félig-meddig le, és zavartalanul tudta volna verni a nőt, sokkal nagyobb baj is történhetett volna. Késtek. Boldog nőnapot önnek is hölgyem.” Letettem a telefont.

Mindez Budapest belvárosában, egy központi helyen, nem rossz hírű kerületben (nem mintha az ilyen kerületekbe, helyekre nem kellene időben kiérniük, sőt!). Nem elhagyatott, hanem forgalmas utcában történt, ahol egymást érik a gyorséttermek, boltok, patikák, kórház, a BKK csomóponttól kb. 2 percre. Azt hinné az ember, hogy itt adnak a közbiztonságra, hogy az arra járók legalább verbálisan segítenek.

Hősiesen bevallom, ezután két hétig szorongva léptem ki az utcára, és jól körbenéztem, látom-e azt a férfit. Jogosan féltem, hiszen ugyanabban az utcában, ha ugyanaz a férfi ugyanúgy nekem esik, mint annak a szerencsétlen lánynak, ki fog segíteni? Ki fog rendőrt hívni? És mire kiérnek, mennyire leszek megverve vagy megerőszakolva? A félelem azért volt bennem, mert minderre tudtam és tudom jól a választ. Ez nem csak nekem, hanem minden nő számára rémisztő. Senki nem fog segíteni, ha valaki mégis rendőrt hív, mire kiérnek, már késő lesz. Felvetődik bennem a kérdés: miért nem mernek az emberek rendőrt hívni ilyen esetnél? Persze sokakat nem érdekel, nem foglalkoznak vele, és vannak, akik szerint az asszony verve jó. De aki épp ellenkezőleg gondolkodik, aki segítene, miért nem teszi? A válasz nagyon egyszerű: ő is fél. Fél, mert őt is meg fogja fenyegetni az az ember, mert utána ő is szorongva fog közlekedni azon a környéken, mert tudja, hogy ha összefut vele, rajta sem fog segíteni senki. Vagy mire jönne a „felmentősereg”, már eső után köpönyeg. Ez maga az ördögi kör.


Ami az önvédelmet illeti: rengeteg videó, cikk található a neten. Hogyan védekezzünk a táskánkkal, hogyan fogjuk marokra a kulcscsomónkat, kiabáljunk, menjünk be egy boltba, vagy zsúfolt megállóba, tömegbe. Utánanéztem, jelenleg milyen legális önvédelmi fegyverek állnak a rendelkezésünkre.

Az eredmény lesújtó.

Három lehetőségünk van:

1.Gázspray – Idézem: „Magyarországon legálisan csak a 20 gramm töltőtömegű gázsprayk viselhetők közterületen, ami körülbelül 30-35 millilitert jelent.”

2.Hangspray: „Ez 120 decibelnél is hangosabb, már-már fájdalmat okozó hangot ad ki. Ez akár el is riaszthatja a támadót, de esélyt adhat arra, hogy valaki felfigyel a bajbajutottra és a segítségére siet.” Utóbbinál logikus, hogy a hangspray nem fogja elriasztani a támadót, nem tudjuk vele megvédeni magunkat, a „már-már fájdalmat okozó hang” valljuk be, egy támadásnál vajmi kevés. A gázspray kicsivel jobb. Ámbár egyrészt közel kell menni a támadóhoz, hogy biztosan célt érjen a spray, ezáltal könnyen kicsavarhatják/kiüthetik a kezünkből, másrészt nem elhanyagolható a légáramlás szerepe. Szembeszélben ez fordítva is elsülhet: saját magunkat bénítjuk le ideiglenesen, nem a támadót. Jobb esetben „csak elfújja” a szél, és csak kevés megy a támadóra.

3.Önvédelmi tanfolyam. Egyre több ilyen hirdetést olvashatunk: harcmesterek női önvédelmi tanfolyamot indítanak, természetesen pénzért. Ingyenes tanfolyam nincs (legalábbis legjobb tudomásom szerint). Így, ha erre nincs pénzünk, marad a neten fellelhető videókban lévő fogások gyakorlása, ami csak egy picivel ugyan, de a semminél több.

Minden más eszköz illegális. Paprikaspray, bicska, sokkoló, vipera eszünkbe se jusson, mert ezeknek már a közterületen való viselése is illegális, már ezért is bírságot szabnak ki. Hát még, ha használnánk is! Mert igaz, a kés is csak közelharcban jó védekező eszköz, és csak értő kezekben biztonságos a használójára nézve (akárcsak a többi, felsorolt tárgy), mégis, a támadó kétszer is meggondolná, hogy egy bicskát vagy sokkolót szorongató nőt érdemes-e megtámadni.


Jelenlegi jogi berendezkedésünk nem ad biztonságérzetet a nőknek. Ha megtámadnak, vagy kiabálunk és elfutunk, vagy hívjuk a rendőröket, vagy gáz- vagy hangsprayt használunk – és reménykedünk. Mert sajnos jelenleg a nők biztonsága a „remény” szón alapszik. Reménykedünk, hogy valaki meghall. Reménykedünk, hogy valaki majd segít. Reménykedünk, hogy a rendőrök időben kiérnek, és nem minket hibáztatnak azért, mert megtámadtak. És főleg reménykedünk, hogy nem támadnak meg minket, mert jó a közbiztonság, és a bejelentéseket nem veszik félvállról, illetve az elkövetőt ténylegesen megbüntetik.

Ez a téma még ma sincs kellő komolysággal véve törvényhozóink szemében. Nekünk sem adatik meg a jog, hogy valóban hatékonyan megvédhessük magunkat, előzetes kiképzés nélkül, melyet nem az állam biztosít nekünk, hanem mi fizetjük ki magunknak – HA van rá pénzünk. Addig is maradnak a biztonságosabbnak vélt, ám hosszabb kerülőutak, szorongatott kulcscsomók, nem testhezálló, hosszú ruhák, gyors léptek, még sötétedés előtt hazaérés,vagy csoportba verődés, és a remény.

És ez utóbbiak is csak az utcán elkövetett erőszak ellen „védenek” meg: a családon belüli erőszak áldozatainak még ennyijük sincs.

A 21. században, Európa közepén!

Hozzászólások

@

Küldés