Elhagytál, mi lesz velem?

Haizok Melinda  2014.10.8. 3:16

A szakítás, válás akkor is megvisel, ha erre némiképp még fel is készültünk.

Társadalmunk kiszámíthatatlan mindennapjaiban sajnos egyre több olyan esettel találkozom, amikor a nők, egy párkapcsolat végéhez érve a teljes kétségbeesés áldozataivá válnak. Hirtelen el sem tudják képzelni, mihez kezdjenek hátralévő életükkel.

Legyünk akár a fiatalságunk húszas-harmincas éveiben, akár érett nőként éljük mindennapjainkat, egy szakítás, válás természetesen akkor is megvisel, ha erre némiképp még fel is készültünk. Akkor is, ha éreztük és tudtuk, hogy így lesz a jobb, a helyzet nem menthető és nem is vágyunk ennek javítására. Rosszabb a helyzet akkor, amikor hidegzuhanyként és egészen váratlanul ér minket a tudat: párunk hirtelen kilép a kapcsolatból, túl sok indokot erre nem ad. Vagy, ha ad is, sokszor érthetetlen és kevésbé hihető magyarázattal teszi ezt. Önképünk és önbecsülésünk ekkor képes olyan mélyre zuhanni, hogy nem látjuk tisztán a holnapot. Egyáltalán fel sem fogjuk, hogyan változhatott a világ pár óra alatt ekkorát, amire mi fel sem készültünk, és nem is kértük, hogy ez így legyen.

Sokunk élt meg már ilyen, vagy ehhez hasonló érzést, állapotot, vagy hallott a környezetében ilyen történésről, mely felfoghatatlan és megmagyarázhatatlan is egyben. Ami a legfontosabb, hogy egy percig se higgyük el, ezek után nincs értelme életünk további perceinek, egyedül már képtelenek vagyunk lélegezni és alkotni! Ez mind nem igaz!


Persze, könnyű mondani! Átélni annál nehezebb, hiszen a fájdalom és a kétségbeesés hirtelen elveszi az ember tiszta látását. Még rosszabb, ha ott a család, a gyerekek, akiknek szintén el kell magyarázni, hova is tűnt apu, miért nem jön vissza, amikor mi, igazából semmiről sem tehetünk.

Először is, át kell gondolnunk, reálisan és feltérképezve az elmúlt heteket és hónapokat! Mi az, amitől a kapcsolatunk felborult, megváltozott, s a párunk már nem szeretné a jövőt velünk együtt tervezni. Ha ennek előzményeit is látjuk, s még időben leülünk a társunkkal, ezt őszintén megbeszélve, még menthető lehet a menthetetlen. De természetesen ehhez is, mint minden máshoz, két ember kell. Ha társunk erre nem hajlandó, kibújik a kommunikáció alól, nos, ez esetben felírhatjuk saját listánkra: a szándék megvolt, a viszonzás elmaradt. Ha végérvényesen szakad minden kötél, a másik csomagol és szó nélkül becsukja az eddig közös otthon ajtaját, akkor se higgyük, s főleg ne ostorozzuk önmagunkat, hogy nekünk ez jutott, nem kellünk már senkinek, s hogy ez az életünk végéig így marad!

Idő kell. Kell, hogy a sírás, a szomorúság elcsendesítse bennünk a zakatoló érzelmeket. De ne hagyjuk, hogy depresszióba és felesleges önsajnálatba tereljen, mert ennek semmi értelme! Erősítsük a lelkünket! Törődjünk önmagunkkal: higgadtan átgondolva számoljunk fel azokkal a dolgokkal, melyek nem működtek, melyek csak megkeserítették a kapcsolatot. S őrizzük meg azokat a pillanatokat és tapasztalatokat, melyekkel előbbre jutottunk, jobb emberekké váltunk. Soha ne szégyelljük, hogy szerettünk, s hogy bennünket is szerettek!

Hiszem, hogy a sors szándékai sohasem fognak indokolatlanul fájdalmas pillanatokat szülni, hanem minden rossz és negatív történés az életünkben önmagunk jobbítására és kiteljesedésére történik. Gondoljuk át, ezután mégis mi tölthetné meg a lelkünket pozitív érzéssel! Kezdjünk neki közösségi dolgoknak, tanuljunk nyelveket, járjunk el edzeni, használjuk ki az élet adta nagy beszélgetések lehetőségeit! Idővel szívünk újra képes lesz arra, hogy egy új ismeretséget, egy új kapcsolatot befogadjon, ha igazán hiszünk és bízunk benne.

Hozzászólások

@

Küldés