Komfortzónában

Molnár Andrea  2016.9.21. 0:20

Mi, emberek, folyton önigazolást keresünk.

Abban a családban, ahol több gyerek van, a szülők azt a csemetét érzik magukhoz közelebbinek, amelyik külső vagy belső tulajdonságai alapján rá hasonlít. Nem véletlen az sem, hogy azt az embert nevezzük barátunknak, akivel megegyezik a véleményünk – ezzel is igazolást nyerve, hogy a gondolataink helyesek. Ezek a gondolatok egy film hatására jutottak az eszembe.


A filmben a nők közötti barátságról esett szó. Egy harminc év körüli nő azt kérdezte a barátnőjétől, hogy öreg korukra is barátok lesznek-e még? A válasz: „Hát persze! De miért lenne ez ilyen természetes? Hiszen ezt a traccspartit is olyan nehezen hoztuk össze! A barátságokat ápolni kell.” A statisztikák alapján a férfiak előbb meghalnak, mi, nők egyedül maradunk pont abban az életszakaszban, amikor a gyerekeink rég a maguk útját járják. Unaloműzésre, segítségre a barátnők maradnak. Ők pedig nem fognak a semmiből előteremtődni. A régi kapcsolatokat fönn kell tartani, és ha messze sodor az élet, nyitottnak kell lenni az újakra. Egy kicsit távolabbról kellene szemügyre venni kis életünket. Hisz az csak egy dolog, hogy mit sulykol belénk a média, de miért egy idegennek, pláne a tévének hisszük el, mi a fontos? (Reklámozott tárgyak, a sikert vakus fényben mérő téveszmék stb.) Miközben a szomszédról azt se tudjuk, él-e, jól van-e?

A válasz bennünk van – és talán történelmi. Legyőztek bennünket pszichológiailag. Elhitették velünk még nagyon régen, hogy alacsonyabb rendűek vagyunk, hogy örüljünk, ha akad egy férfi, aki hajlandó velünk élni! Pedig az utóbbi évtizedekben hatalmas változáson ment keresztül a világ, többek között a család fenntartásában. Miért nem következett be a fejekben is a fejlődés?


Végezetül egy személyes példa: a volt élettársam, aki nem tisztelt eléggé, csak elvárásai voltak, többszöri szakítási kísérleteim alkalmával folyton azt hozta föl végső érvként, hogy azért maradjak vele, mert milyen rossz lesz nekem (?) egyedül megöregedni! Osztottam-szoroztam, és arra a megállapításra jutottam, hogy a föntebb említett statisztika miatt így is valószínű az egyedüli megöregedés, és csak azért, hogy az odáig terjedő időszakban ne mondhassam magamról, hogy egyedül élek (vicces, hiszen a hét öt napján 6-tól este 8-ig távol volt, viszont, mikor munka mellett tanulni akartam, azonnal a családiasságra hivatkozott...). Egy életen át viseljem el a természetét? Hát inkább nem! És nem bántam meg. Soha olyan teljes életet nem éltem, mint azóta. Gyerek és munka mellett tanultam, társaságba járok, bevonzottam egy új férfit is az életembe.

Mérlegelni kellene, megéri-e a látszólagos komfortzónában maradni és édességben, evésben, buta tévésorozatokban kárpótlást kereső, frusztrált asszonyokká válni?

Ha a fejekben igazi változás történne, még az is lehet, hogy helyére kerülne a szerepünk: ha nem éreznék olyan nagyon biztonságban magukat, végre a férfiak próbálnának megtartani minket, és szánalmas módon nem a nők néznének el mindent nekik.

Tehát, tiszteljük jobban önmagunkat és egymást, asszonytársaim!

Hozzászólások

@

Küldés