Nellie Bly


Busai Hajnalka Lilla  2017.3.6. 1:59

Azaz eredeti nevén Elizabeth Jane Cochran volt az első női oknyomozó újságíró. A leghíresebb Viktória-korabeli nő, tíz napig élt beépülve egy akkori tébolydában.

Sok dolgot elért Nellie Bly (1864. május 5. – 1922. január 27.) rövid élete során:

– Ő volt az oknyomozó újságírás egyik úttörője – mindezt nőként, a XIX. században.


– 72 nap alatt körbeutazta a Földet – ez nagyon nehezen harcolta ki magának, de bizonyította, hogy egy nő kíséret nélkül (egyetlen kézipoggyásszal!), egyedül is képes erre a rendkívüli útra, nem csak férfitársai. Ez akkora visszhangot keltett, hogy nevét elsősorban emiatt az út miatt jegyezték meg.

– Az első női gyártulajdonosok egyike. 31 évesen hozzáment egy 40 évvel idősebb férfihoz, bizonyos Robert Seamanhez. Felhagyott az újságírással, és férje fémtartályokat gyártó üzemének az elnöke lett. Házasságuk után kilenc évvel Nellie megözvegyült, ekkor nemcsak átvette a cég teljes igazgatását, de volt két újítása: tejeskannát és szemétgyűjtőt szabadalmaztatott, melyeket megtervezésük után üzemében gyártani is kezdett. Amikor a gyár csődbe jutott az alkalmazottak sikkasztása okán, Bly újra írásba fogott: tudósított az 1913-as kongresszusi unióról a nők választójogáért, majd az első világháború keleti frontjáról.

Nellie egyre többet betegeskedett, végül gyermektelenül, 57 évesen halt meg tüdőgyulladásban.


A kezdetek

Újságírói karrierjét 1880-ban, 16 évesen kezdte. A Pittsburgh Dispatch című újságban olvasott egy cikket, melyben az író kifejtette, hogy egy nőnek a háztartáson és gyereknevelésen kívül semmi más dolga nincs, és ne is legyen. Az újság véletlenül került Nellie Bly (eredeti nevén Elizabeth Jane Cochran) kezébe, akit olyannyira felháborított a szexista cikk, hogy rögtön tollat ragadott, és levelét még aznap be is küldte a szerkesztőségbe. A „Kis árva lány” (Elizabeth ezt a jeligét használta) ifjú kora ellenére pontosan tisztában volt a nők hátrányos helyzetével. Megváltozott körülményei a 14 éves Elizabethet az iskola elhagyására és álláskeresésre kényszerítették. Ám hamar megtapasztalta, hogy a nők csak rosszul fizetett munkához juthatnak. A főszerkesztőre mély benyomást tett a cikk szókimondása, írójának tehetsége, így hirdetést tett közzé újságjában: „Kis árva lány, jelentkezz!” Mikor azonban Elizabeth felkereste a szerkesztőséget, és kiderült, hogy a cikk szerzője nő, nem akarták foglalkoztatni. Végül mégis alkalmazták, és ő rögtön munkához is látott. Egy népszerű dalocska hősnője, Nellie Bly nevét vette fel, hiszen akkortájt elképzelhetetlen volt, hogy egy nő a saját nevén publikáljon.

Kezdetben a gyári munkásnők helyzetéről írt tényfeltáró cikkeket, de a kiadó hamar az úgynevezett női oldalakra irányította, ahol a divatról, társasági eseményekről, kertészkedésről – vagyis tipikusan a kor női újságíróinak szánt témákról kellett írnia. Ám ezek a feladatok korántsem elégítették ki. Helyettük leányanyákkal, prostituáltakkal készített riportokat, munkásnak állt, lopáson kapatta magát, hogy felfedje a kizsákmányoló gyárosokat és a női elítéltekkel szembeni gyalázatos bánásmódot. Amikor az érintett gyárosok megfenyegették az újságot, hogy többé nem hirdetnek a hasábjain, Nellie elérte, hogy külföldi tudósítóként Mexikóba küldjék. Még csak 21 éves volt. Csaknem fél évet töltött a közép-amerikai országban, ahonnan folyamatosan küldte tudósításait a mexikói emberek életéről, szokásairól, a szegénységről, a korrupcióról. Az írásait később Hat hónap Mexikóban címmel, könyv alakban is megjelentették. Egyik riportjában egy helyi újságíró bebörtönzése ellen emelt szót, és a mexikói kormányt, valamint Porfírio Díazt bírálta.
A cikk miatt kiutasították Mexikóból.

Blackwell's Island Insane Asylum

„Mi más okozhatna – a kínzáson kívül – gyorsabban tébolyt, mint ez a bánásmód? Szeretném, ha azok a szakorvosok, akik engem elítélnek azért, amit tettem, fognának egy teljesen egészséges, épelméjű nőt, bezárnák, arra kényszerítenék, hogy reggel hattól este nyolcig egy kemény padon üljön, ezalatt az idő alatt ne szólaljon meg és ne is mozduljon, ne olvashasson és ne jussanak el hozzá a külvilág hírei, kapjon ehetetlen kosztot és részesüljön kíméletlen bánásmódban, és megfigyelnék, mennyi idő alatt borul el az illető elméje. Két hónap alatt szellemi és fizikai roncs lesz belőle.”


Mivel a Dispatchnál továbbra sem nem kapott megfelelő feladatot – kizárólag színházi és művészeti témájú cikkeket vártak tőle – 1887-ben otthagyta a lapot, és New Yorkba költözött. Öt munka nélkül töltött hónap után sikerült bejutnia Joseph Pulitzer színe elé, és elérnie, hogy a New York World tulajdonosa feladatot adjon neki. Elvállalta, hogy őrültséget tettetve bejut a Blackwell-szigeti női elmegyógyintézetbe, és leleplező cikket ír az ott uralkodó rettentő állapotokról.

„Azt kérdezték, hogy meg fogom-e tudni csinálni. Ha igazak a pletykák, el tudom-e viselni az embertelen körülményeket, lesz-e elég bátorságom, hogy egy hetet egy őrültek házában töltsek? Tudom-e színlelni az elmezavart, hogy bejussak oda? Azt válaszoltam, hogy hiszek magamban. Hiszek a képességeimben, hogy fel tudok készülni és el tudom játszani az őrültet a misszióm érdekében. „El fogsz tudni tölteni a Blackwell’s Islanden tíz napot?” Azt válaszoltam, hogy képes vagyok rá, és meg is fogom is tenni. És megtettem!”

Miután egy éjszakán keresztül gyakorolta a tükör előtt a meggyőzően zavart arckifejezést, beköltözött egy munkásnők számára fenntartott átmeneti otthonba. Ott aztán nem volt hajlandó nyugovóra térni, azt állította, hogy a szobatársai mindannyian tébolyultnak tűnnek. Így hamarosan őt könyvelték el őrültnek, és kihívták a rendőrséget. Az őrszobán amnéziát tettetett. Orvosi vizsgálatnak vetették alá, és kétségtelen épelméjűsége ellenére őrültnek nyilvánították, és a Blackwell-szigetekre szállították.

„ – Hogyan fogsz tudni kijuttatni, ha bekerültem? – kérdeztem főszerkesztőmet.
– Nem tudom, de ki fogunk onnan hozni. Elmondjuk, hogy ki vagy valójában, miért mentél oda, és hogy csak tettetted az elmezavart. Ezek után muszáj lesz kiengedniük!"


Tíz nap után Pulitzer intézkedett, hogy Nellie Blyt kiengedjék az intézetből. Cikke, melyet később Tíz nap az őrültekházában címmel könyv alakban is megjelentettek, nagy szenzációt keltett, és hírnevet szerzett neki.

...A rendőrségről először a Bellevue kórházba szállítottak. Ez amolyan kötelező megálló volt a Blackwell’s Island előtt. Önbizalommal töltött el, hogy eljutottam ide, mert tudtam, hogy innen egyenes az utam a tébolydába.


– Hány van? – kérdezte egy reszelős férfihang. – Csak egy, a pavilonban – hallottam a választ. Ekkor egy durva kinézetű férfi jelent meg, akinek az ereje egy elefántéval vetekedett. Berángatott egy kis, sötét irodába, ahol a doktor, és még néhány férfi tartózkodott. Rólam beszéltek, ám amikor meg akartam szólalni az orvos így felelt: – Kedvesem, nem kell, hogy bármit is mondjon, ne rontson a helyzetén!
Úgy éreztem, már-már túl könnyen sikerül eljutnom az úticélomhoz.

...Hajóra szállás előtt találkoztam egy hölggyel, Miss Anne Neville-el, aki túlhajszolta magát. Cselédként dolgozott, az ura túl sok munkára kényszerítette és megromlott a fizikai egészsége. A Sister’s Home-ba (átmeneti otthon) küldték, ám a rokonának elfogyott a pénze, és nem tudott neki tovább szobát bérelni, így elküldte Miss Neville-t ide, Bellevue-ba.
– Van bármi baj a mentális egészségével? – kérdeztem.
– Nincs – felelte. – Az orvosok sok kérdést feltettek, megpróbáltak annyira összezavarni, amennyire csak tudnak, de semmi baja sincs az agyamnak.
– Tudja, hogy ide a pavilonba csak az őrültek kerülnek, és hogy egyenesen továbbvisznek minket a Blackwell’s-be?
– Tudom, de nem tehetek semmit. Az orvosok nem hallgattak meg, a nővéreknek pedig hiába is mondanék bármit – mondta reménytelenül.

...– Menjenek a hallba! – hangzott a nővér parancsa. Beléptünk, és megláttam a szerencsétleneket: néma csendben vacogtak hosszú padokon ülve. Az összes ablak ki volt nyitva, a kezeltek többsége elkékült a hidegtől, ám szólni senki sem mert...
...A fürdőhelyiségbe vittek minket. A fogaim vacogtak a hidegtől, az ajkaim elkékültek. A nővérek a hajunknál fogva húztak be minket a tusolóba, ahol levetkőztettek és vödrökkel öntötték ránk a jéghideg vizet. Tele volt az orrom, a szám, fülem, nem hagytak időt, hogy levegőt vegyek, csak egyre borították rám a vizet. Arra gondoltam, ha most itt megfulladok, senki sem fogja tudni, mi történik itt és mi történt velem – bizonyára elsimítanák a halálomat. Úgy sejtettem, nem ez lenne az első eset. Egyszer felsikoltottam, mikor a nővér megszólalt: – Nincs helye félelemnek, még nem bántunk. Fogd be, vagy csak rosszabb lesz!...

...El akartam kezdeni a jegyzetelést. Persze azt hazudtam, hogy rajzolni szeretnék, kértem könyvet és ceruzát. Nem kaptam a nővértől, ekkor kértem, hogy beszélhessek az orvosommal. – Úgysem fogsz kapni semmit, úgyhogy inkább fogd be a szádat!
Nem beszélhettem az orvossal. Reggel fél hatkor keltettek minket, és reggel negyed nyolctól este nyolc óráig az ún. ülőszobában kellett néma csendben ülnünk a támla nélküli padokon, a jéghideg teremben...


...Végre engedtek sétálni. Sosem fogom elfelejteni. A kezeltek hosszú sora, nővérek által felügyelve. Hogy mennyien voltak! Piszkosak, betegek, őrültek – valódi horror. Hogy ők őrülten kerültek-e be, vagy itt váltak ilyenné, nem tudom. Betegtársamat kérdeztem, tud-e valamit róluk?
– Ők a legveszélyesebbek a szigeten. Az első épületben laknak, ahová a magas lépcsők vezetnek. Ott még annyi kényelem sincs, mint itt – felelte. A látványuk ijesztő volt: volt, aki átkozódott, káromkodott, köpködött, artikulátlanul üvöltött és volt, aki csendben baktatott. Amit a sor végén láttam, arra mindig emlékezni fogok: egy hosszú, vastag kötél volt bőr övekhez erősítve, ezek az övek pedig a betegek derekára volt csatolva. Ötvenkét nőt vezettek így kötélen. A kötél másik végén egy erős vas fogantyú volt, amelyet a nővérek fogtak. Az egyik beteg üvöltött: – Megvertél és sosem felejtem el! Meg akartál ölni! – majd hangosan zokogni kezdett. A könnyei megáradt folyóként ömlöttek le feketés-lilára zúzódott arcán. –Isten segítsen rajtunk! – sóhajtott fel Miss Neville. Valóban rájuk fér a segítség: jelenleg nagyjából 1600 beteg él a szigeten, teljesen elzárva a külvilágtól...

…Ma találkoztam egy Urena Little-Page nevű 18 éves lánnyal. Butácska és kissé heves természetű, mint az érzékenyebb lányok általában ebben a korban. Nevelőszülei küldték ide. – Urena! – szólt a nővér. – Az orvosok szerint harmincháromnak nézel ki, tizennyolc helyett! – nevetett gúnyosan. Urena ettől persze ideges lett és elkezdett sírni. Ráparancsoltak, hogy maradjon csendben, de minél többet beszéltek hozzá, annál hisztérikusabban sírt. Egyszer csak a nővér felpofozta, majd többször fejbe vágta. Ettől természetesen még jobban sírt, ekkor fojtogatni kezdték. Igen, ténylegesen fojtogatták. Majd bezárták órákra az egyik szekrénybe, amíg el nem halkult teljesen. Amikor nem szűrődött ki több zaj, Urena-t kivezették az ülőszobába. Aznap már meg sem mozdult, meg sem nyikkant, csak ült, távolba révedő tekintettel. Ez a büntetés bevettnek minősül itt: senki sem lepődött meg – csak mi, újonnan érkezők. Egy ősz hajú idős hölgy, Mrs. O’Keefe, aki mindig magában beszél, alig hallhatóan, nem csinált semmi rosszat, a nővérek azonban őt is megragadták, és elvitték a szekrényhez. A szívem sajdult belé, ahogy hozzánk rimánkodott: – Az Isten szerelmére hölgyeim, ne hagyják, hogy elvigyenek! Ne hagyják, hogy megverjenek!
De senki sem mert mozdulni. Egy idő múlva visszatért az egyik nővér, és gúnyosan kacagva megjegyezte: – Az öregasszony most csendben lesz egy ideig.


Míg az orvosok és a személyzet kínos magyarázkodásba bonyolódtak, a város vizsgálatot indított, melybe Nellie Blyt is bevonták.
Elbocsátották a kegyetlenkedő nővéreket, az indokolatlanul ott tartott ép eszűeket kiszabadították, és egymillió dollárt áldoztak a koszt és az orvosi ellátás javítására.


(Az idézetek Nellie Bly: Ten Days in a Mad-House című könyvéből származnak. A részleteket a szerző Busai Hajnalka Lilla fordította)



Hozzászólások

@


A rovat további cikkei

Mindenki függ?

Oriskó Renáta

Ragaszkodás, hozzászokás, nem bírom nélküle állapot, függőség... Azt jelenti, rabjai vagyunk valaminek.

2017.3.24.    21


Megegyezés

Póda Erzsébet

Avagy a női lélek minden anyagiak felett.

2017.3.14.    11


Kényszer és ártalom

Tompa Orsolya

A nők elleni erőszak évek óta beszédtéma. Mindig hallhatunk, olvashatunk róla, láthatunk sokkoló videókat, amelyek a témáról szólnak. Kis házi felmérésünk a témáról.

2017.2.27.    4


Átlagos lányok

Póda Erzsébet

Úgy vagyunk szépek, ahogyan természetesen vagyunk.

2017.2.8.    18


Figyelem, bérszakadék!

Kabók Zita

A franciaországi nők idén úgy döntöttek, felhívják a figyelmet egy időpontra, egy fontos témára.

2016.11.17.    6


Eltévedt feminizmus

Póda Erzsébet

Egy ideje mélyen hallgatnak a feminista mozgalmak képviselői. Ma már nem feszülnek olyan vehemensen egy-egy női témának, mint mondjuk másfél évvel ezelőtt.

2016.10.17.  16    14


Komfortzónában

Molnár Andrea

Mi, emberek, folyton önigazolást keresünk.

2016.9.21.    18


A magyar férfi

Póda Erzsébet

Természetesen általánosítani fogok. Ennélfogva nem minden magyar férfiról írok, csupán egy jelenségről, amelyet úgy tudok a leginkább jellemezni, hogy általánosítok.

2016.9.8.    11


Skinny shaming

Busai Hajnalka Lilla

Avagy a testszégyenítés kettős mércéje.

2016.8.12.  1    355


Válaszút előtt

Jády Mónika

Házasság, gyerek – vagy inkább mégsem? Jó lenne tudni, mire figyeljünk, mielőtt igent (vagy nemet) mondunk.

2016.8.4.    5


Pszichopapa

Póda Erzsébet

A szikkadt testalkatú, ráncos arcú, a hatvanat jócskán túllépő férfit talán meg se láttam volna.

2016.7.19.    8


Nincs felmentés

Jády Mónika

A szexuális zaklatásra vagy erőszakra soha nincs és nem is lehet semmilyen mentség, semmilyen felmentés!

2016.5.11.    11