Szerelmi bájital?

Nagy Csivre Katalin  2011.9.19. 19:10

A szerelem témája örök és kifogyhatatlan – erről mindenki sokat beszél (és mintha keveset tudna...)

Tavaly került a kezembe C. Molnár Emma nagy sikerű könyve: A nő ezer arca címmel, melyet kötelező olvasmányként adnék a házasodni szándékozó fiatal lányok, nők vagy éppen az anyaságra készülők kezébe.
A téma örök és kifogyhatatlan: erről mindenki sokat beszél, miközben túlmisztifikált és agyonmedializált, -hirdetett, -reklámozott. Unos-untalan találkozhatunk azzal, hogy nekünk nőknek, mikor milyen helyzetekben, hogyan kell/kellene viselkednünk, hogy megfeleljünk a mindennapok elvárásainak.

Tudjuk jól, látjuk, tapasztaljuk környezetünkben is (talán mindenki kivétel nélkül konstatálja is), hogy 10 házasságból 5 felbomlik, vagyis minden második boldogító igen, mindhalálig szerelem, ásó-kapa-nagyharangból, a statisztikai adatok szerint, mire ez első gyermek eléri az óvodáskort, a házasság a bírósági tárgyaláson szemrehányó kijelentésekké, sárdobálássá és rosszabb esetben gyűlölködő bosszúhadjárattá válik...

De mi történik az eltelt néhány év alatt? Vajon milyen titkos féreg foga rág meg, cincál szét egy kapcsolatot? Hová lesz a szeretet és a szerelem? Egyáltalán létezik egyik a másik nélkül?

A szerelem egy olyan elementáris érzés, ami nehezen szorítható a szavak korlátai közé – mindannyian tapasztaltuk már e földöntúli, mennyei varázs mámorát és (remélhetőleg a) józanító hatásait is. Viszont tisztában kell lennünk azzal, hogy a szerelem nem lehet tartós a szeretet áldozatos kötőanyaga nélkül. S míg a szerelem birtokol, köt (vagy megköt), a szeretet áldozatos és elenged. Mindkettőre tudnánk példákat sorolni, sarkalatos eseteket is, de ne szaladjunk előre!

Jancsika és Juliska a nagy szerelem hevében összekötik életüket, s a holtomiglan-holtodiglan reményében az oltár előtt egymásra szerelmes, égő pillantásokat vetve, kéz a kézben, boldogan és büszkén kiáltják szélnek az ő határtalan boldogságukat – s hogy: iiigennn! Majd három évvel később ugyanaz a két ember, a bíróságon találkozik...
Vagy Jancsika és Juliska, akik nem jutnak el ugyan a bíróságig, de testileg-elkileg-pszichikailag fáradtan és kimerülten élnek egy olyan szövetség rabságában, ami már inkább lakótársi, semmint házastársi viszony (vagy inkább iszony).

Mi történt az eltelt évek során? Miért lesz a nagy szerelemből, jó házastársi viszonyból iszony, gyűlölködés?

Meglátásom szerint nincs két egyforma ember, sem kapcsolat. Minden ember egy, egyszeri, megismételhetetlen egész, egy individuum, és a tapasztalatlanság, a naivitás, az önismeret lényegi hiánya okozhatja a két ember egymástól való eltávolodását. A másik dolog a nők megfelelni akarása a külvilág ezerféle (divatos, trendi) sokszor hamis elvárásainak. A konvencionalitás (a férfiakkal való viselkedni, bánni nem tudás és az őket meg nem értés), valamint a kommunikáció hiánya, vagy a rossz kommunikáció, és végül a hálószobatitkok végleges eltűnése (elvulgarizálódása) okozza a legtöbb buktatót, ami egyben egy kapcsolat rákfenéje lehet.

A fentebb felsorolt indokok persze mindig, minden korban aktuálisak lehettek (lehetnek). Nagyanyáink vagy dédanyáink korában is, amikor is még (Isten őrizz – válás!) halálos vétek, örök megbélyegzés, kiközösítés, végleges pecsét volt, s csak a legmerészebbek, vagy esztelenül vakmerők, lázadó forradalmárok merészkedték megtenni e lépéseket.

A mai kapcsolatok veszedelmes kórja és alattomos rákfenéje – nézetem szerint – a felgyorsult, rohanó élettempó, a civilizáció velejárói, a modern világ pokla: a minden pszichikát és józan szabadon gondolkodni merő és akaró elmét rabul ejtő, tudattalanul manipuláló globális média-diktatúra, aminek egy nagyon durva és veszélyes mellékhatása – ami a párkapcsolatokra brutális, romboló jelleggel ható konzekvenciája: hogy nincs hálószobatitok.

Lehet, hogy viccesen hangzik (de miért is ne írnám le?), tessék rajta elgondolkodni s vitázni: nem lenne-e kevesebb a válások statisztikai aránya, ha a hálószoba falairól lekerülne például a televízió? Manapság majdnem minden hálószoba falán ott éktelenkedik a lapos képernyőjű, hiperszuper modern tévékészülék, amelyen át nézők milliói lehetnek tanúi annak, mi megy végbe az egykor intimen elzárt ágyasházakban, hálószobákban. Sztárok, dívák, celebek ... Nincs intimitás, sem erkölcs. Nincs magánélet, hálószobatitok, szerelem, szexualitás. Mindent a profit pogány istensége birtokol, s a rohamosan fejlődő, terjeszkedő média a technika segítségével, az egykor intim, romantikus szerelmi viszonyokat vaskos közüggyé, olcsó tömegcikké változtatta. Nem lenne tanácsos több időt tölteni együtt, spontán átbeszélgetett éjszakákkal, vagy akár csak órákkal, percekkel? Nem lenne-e tanácsos kikapcsolni mindent, minden háttérzajt, rádiót, televíziót, számítógépet? S csak úgy, csendben elidőzni egy-egy percre párunkkal, partnerünkkel egymásra figyelve, beszélgetve? Vajon mikor vesszük észre, hogy sok a zaj, inger, pörgés körülöttünk, s mikor válik igényünk a csendre? Alkalmat kell adnunk magunknak a csendre, nyugalomra és a megfelelő, hatékony kommunikációra, ami két ember közt a „szerelmi bájital” egyik fontos alkotó vegyülete.

A téma kimeríthetetlen... Csak érintőlegesen írtam le egy-egy gondolatot, de ki-ki szerelmi bájitala és igénye változó. Erre nincs általános recept: minden ember egyszeri, megismételhetetlen, teljes egész.

(Folyt.köv.)

Hozzászólások

@

Küldés