Halálugrás

Kovács Andrea  2010.7.6. 8:10

Úgy érzem magam, mint egy elrontott előadás után.

Keserűséget és dühöt tapasztalok azért, mert feltétel nélkül megbíztam benned.

Két artista vonult a manézsba: Te és Én. Együtt mutattuk volna be világraszóló számunkat a semmiben lógva a trapézon.

A közönség tapsolt és éljenezett, mi pedig boldogan fogadtuk az elismerő pillantásokat. Kifestett arcom bizonytalanságot tükrözött, de mégsem féltem, mert fogtad a kezem. Hiszen annyit gyakoroltunk, rengeteg biztatás kaptam tőled. Úgy éreztem, hogy megbízhatok benned.

Felmásztunk hát a trapézra és elkezdtük a számot. Minden a terv szerint haladt. A döntő pillanatban azonban, mikor kapaszkodóra lett volna szükségem, elengedted a kezem. Egy percig még éreztem a szorításod, de mikor elszántam magam az ugrásra, kicsúszott kezedből kezem. Zuhantam egy nagyot, még szerencse, hogy a védőháló elkapott. Csak arra eszméltem fel, hogy leestem. Meglepő módon az arcodon semmi megbánás nem mutatkozott. Nagy nehezen felálltam, és első gondolatomtól vezérelve berohantam az öltözőbe. Az ajtó nagyot csapódott mögöttem, majd az asztalomra borulva sírni kezdtem.

Most itt ülök a járdaszegélyen. Lassan teljesen besötétedik. Az utcai lámpák pislognak csak rám szép sötét szemeid helyett. Bennem pedig hideg érzés árad szét. Egyre fogy a fény, már túl kevés.

Te, én félek egyedül. Ugye nem hagytál itt…?

Hozzászólások

@

Küldés