A balsorsú isten 3.

Francis W. Scott  2007.11.3. 17:37

Újra sokáig egyedül volt. Ha lehet, most törte a fejét legerősebben, mert végre tökéleteset akart teremteni.

Nem engedhette meg magának az újabb kudarcot. Tudta, hogy a többi isten mosolyog rajta a háta mögött, és ha még nem gúnyolják egymás közt, nemsokára az az idő is elérkezik. Ebben biztos volt. Ha most nem alkot valamit, ami békésen megfér az emberek mellett, biztosan mindenki róla fog beszélni, mint a leggyengébb, legügyetlenebb istenről.

Újra csak a Földet kémlelte, mi lehet az, ami még hiányozhat róla.
– Élesen és nagyon részletesen kell nézelődnöm – gondolta. – Valami békéset kell teremtenem.

Ahogy nézelődött, pillantása a hatalmas vizekre esett. A vizekre, ahol a növényeken kívül nincs semmilyen élet.
– Olyan élőlényt kell teremtenem, amely a vízben van otthon. De nem ruházom fel tudással, nehogy újabb rossz történjen. Békés állat lesz, gyönyörű és olyan, melyhez még nincs fogható.

Újra dolgozni kezdett. Éjjel s nappal alkotott. Úgy döntött sok fajtát teremt. Kisebbet, nagyobbat, színesebbet, szürkébbet, gyorsabbat és lassabbat, édesvízit és tengerit. Egyszerű testet, uszonyokat és érdekes, szétálló farkat teremtett, amivel teremtménye könnyen hajthatja magát, és könnyen változtathatja irányát a sűrű közegben. Amikor már készen volt jó néhány, a tavakba, folyókba és tengerekbe engedte őket, majd életet lehelt beléjük. Saját nevéből kiindulva halaknak nevezte el legújabb teremtményeit.

Az emberek először kissé megijedtek a halaktól, mert még sosem láttak hasonlót. Majd amikor látták, hogy jámbor teremtmények, sőt rögtön elillannak, ha valamit közéjük dobnak, bátran bemerészkedtek a vízbe, és nyugodtan fürödtek. Nem zavarta őket, hogy a vízben egészen más teremtmények is vannak, mint ők.

Egyszer aztán egy gyerek kenyérmorzsát szórt a halak közé, mire azok sűrűn az élelem köré sereglettek, és hamar szétkapkodták. A gyerek otthon nagy örömmel mesélte ezt mindenkinek, felnőttnek és gyereknek egyaránt. Az emberek egyre gyakrabban hajigáltak kenyérmorzsát a vízbe, hogy kedveskedjenek a halaknak.

Már elég régen ismerték ezt a titkot, melyet a kisfiú véletlenül felfedezett, amikor egyszer egy ember a fejébe vett valamit. Kis horgot készített, azt hosszú zsinórra kötözte, és a horog végére kis kenyérgombócot nyomott. Este aztán, amikor senki nem láthatta, kiment a legközelebbi tóhoz, hogy behajítsa a vízbe a horgot. Nem kellett sokáig várnia, amikor a zsinór rángatózni kezdett. Gyorsan kihúzta, és látta, hogy egy szép nagy hal ott vergődik, szájában a horoggal. Levette a halat, és egy kőhöz csapkodta, mígnem a hal ki nem lehelte a lelkét. Az ember ezután tüzet rakott, nyársra szúrta a halat és megsütötte. Félve kóstolta meg, de kellemesen csalódott. A halnak gyenge húsa és finom íze volt. Fogott még egyet és mégegyet, és addig csinálta, míg jól nem lakott. Elégedetten ment haza. Másnap este aztán újra kiment a tóhoz, de most a horgos zsinórt egy hosszú bot végére kötötte, hogy a tó mélyebb részén is próbálkozhasson. Még több halat fogott, még nagyobbakat és ezt egyre nagyobb kedvvel csinálta. Aztán egy napon eldicsekedett vele a barátainak, akik legközelebb vele tartottak a horgászatban – így nevezte el. Hamar híre ment az emberek között, hogy milyen jó a halhús, és lassan mindenki horgászni kezdett. Tele lettek a vízpartok horgászokkal, és egyre kevesebb hal lett. Halek nem tudta, mit tegyen. Nem ő teremtette az embereket, nem is tilthatta meg nekik, hogy gyilkolják a teremtményeit. Így gyorsan még több halat teremtett, de ezeket már olyan képességgel ruházta fel, hogy egyszerre sok utódot tudjanak a világra hozni. Az emberek pedig tovább horgásztak.

Egyszer aztán valaki kitalálta, hogy hajóra száll, és a legmélyebb vizek halaira fog horgászni, hátha ott még nagyobbak élnek. Halek ezt nem tűrte tovább. Hatalmas halakat teremtett, nagyobbakat, mint az emberek hajói. Bálnáknak nevezte el őket, és megparancsolta nekik, hogy borítsák fel az emberek hajóit. Az emberek nagyon megrémültek, amikor az első hatalmas bálna megjelent mellettük, és rájuk borította vízi járművüket. Ezeket az embereket aztán soha többé nem látták viszont, és félelmetes meséket találtak ki a tengerekben élő szörnyekről, akiktől nagyon rettegtek. Mivel nem tudták bebizonyítani, hogy a szörnyek valóban léteznek, kis idő múlva újra hajóra szálltak. Amikor horgaikat és új halfogó fegyvereiket, a hálókat a vízbe vetették, jött egy hatalmas bálna, és felfordította a hajójukat. Ezek az emberek viszont már tudtak úszni, így nagy nehezen hazaevickéltek. Elmesélték, hogy mi történt velük, és hogy a bálnák csak felfordítják a hajókat, de az embereket nem bántják.

Ekkor még nagyobb, még erősebb hajókat készítettek, amiket a bálnák már nem tudtak felfordítani. Ekkor Halek megteremtette az egyszarvú bálnákat, a narválokat, hogy azok meglékeljék a hajókat. Velük egyszerre pedig a vérszomjas cápákat is megteremtette, hogy az emberek ne juthassanak ki élve a tengerekből.

Az emberek egy időre felhagytak a tengeri halászattal és horgászattal, és a folyókra hajóztak, ahol nem voltak se bálnák, se narválok, se cápák. Halek ekkor megteremtette a krokodilokat, hogy azok elrágják az emberek hálóit, berántsák őket horgászbotjaikkal együtt a vízbe, majd jól belakmározzanak belőlük.

Az emberek már a folyókba sem merészkedtek többé, de még mindig ott voltak a tavak. Ezek túl kicsik voltak ahhoz, hogy bármilyen szörnyeteg is megélhessen bennük. Halek pedig rádöbbent, hogy mit csinált. Teljesen belefeledkezett saját munkájába, és azt vette észre, hogy a vízi lények már nem csak az emberekkel viaskodnak, de egymással is. A bálnák megeszik a halakat, a cápák pedig bálnára vadásznak. A folyókban pedig a krokodilok táplálkoznak a halakkal. Halekben egyszerre gyülemlett fel a temérdek szégyen és harag. Nem akart többé a többi isten szeme elé kerülni. Csak nézte az embereket, ahogy lassan az összes vizet meghódítják, egyre erősebb hajókat, horgokat és hálókat készítenek, és az ő teremtményeit pusztítják. Ekkor éktelen haragra gerjedt. Olyan bosszús volt, mint még soha. Kiszemelt egy hajót az egyik tavon, és hirtelen ötlettől vezérelve széllé változott. Hatalmas hullámokat vert, felborította a hajót, az embereket pedig megfojtotta. Ezután forgószéllé változott, felkapta a vizet és a vízparti településeket mind elárasztotta. Amikor pedig végzett minden hajóval, minden településsel, lenyugodott, és gyenge szellővé változott. Aztán rájött hogy saját magából olyasmit teremtett, ami még nem volt soha, és aminek nagy haszna lehet. Ő lett a szél.

És azóta érzik magukon az emberek és minden élőlény, ha Halek, az isten, aki széllé változott, ott van körülöttük. Ha mérges, akkor vihart szít, ha nyugodt, akkor gyenge szellőként simogatja az emberek arcát. És gyakran felidézi azokat az időket, amikor még isten volt, és eszébe jut, hogy miért szűnt meg az lenni. Ilyenkor hatalmas viharokat szít, forgószél, orkán képében tombol, és bosszút áll az embereken, akik már nem emlékeznek rá, hogy miért teszi ezt velük.

Így történt, hogy a balsorsú isten megpróbált hatalmas társai mellé kerülni, s végül ő lett az, akit a leggyakrabban érez a világ, mégsem emleget istenként.

Hozzászólások

@

Küldés