A szeretet szava 1.


Puha Andrea  2008.2.10. 20:58

Dörgött az ég. Villámok cikáztak a felhők között. A felvillanó fény betöltötte az egész szobát, s meg-megvilágította a kislány arcát.

Rémült volt. Kis teste meg-megremegett, ahogy végigosont az ágyak között, s ha egy kis takaró mocorogni kezdett, megdermedt. Félt. Szökésben volt.
A gyerekek csendesen szuszogtak. A szökevény kicsi talpai alatt nyikorgott a padló, az inge a térdét verdeste. Lábujjhegyen állva kapaszkodott a kilincsbe. A szél kitaszította az ajtót, a hideg átjárta a kislány vézna tagjait. Erősen megragadta hát azt, s a széllel dacolva becsapta. Egy gyerek ijedten felüt az ágyban, félve körülnézett, majd szemeit dörzsölve visszafeküdt. Nem látott senkit. Csak az eső kopogott az ablakon.


*

A szalag forogni kezdett, s ömlöttek a szavak az osztályba. A tanárnő időnként visszatekertette a kazettát, s a diákok előbbre hajoltak, hogy jobban kivegyék a szöveg értelmét. Én az első padban ülve egyre lejjebb csúsztam a székről, s nőttön-nőtt bennem a feszültség. Bosszúsan néztem felváltva a tanári asztalon ordító magnóra és a táblára írt szavakra. Kerestem az összefüggést, a világosságot…vagy nevezzük, aminek akarjuk, de nem ment. Idegesen rápillantottam a mobilomra, határozottan örültem volna, ha már kicsengetnek, de nem… Még legalább tíz perc volt az órából. Csüggedten másoltam tovább, és próbáltam figyelni, de hasztalan. Halkan sóhajtva felnéztem, tekintetem találkozott a tanárnőével, aki aggódva mért végig.
– Mi a baj?
– Semmi – ráztam meg a fejem.
Megeresztettem egy halvány mosolyt, majd megint a füzetemre meredtem. Bőszen tolattam a tollamat a papíron, néha felsandítottam a táblára, s mikor észrevettem, hogy a többiek mozgolódnak, leraktam, s a könyvet a füzettel együtt a táska legmélyére süllyesztettem.

*

Régóta ment már. Napok múltak el a félelmetes éjszaka óta. Elhagyatott helyeken aludt, gyomrát marcangolta az éhség, lábai fáradtan botladoztak a macskaköves utakon. Egy pillanatra megállt, nagyokat nyelt, mintha kenyérdarabkákat evett volna. Akkor tűnt a szemébe a ház. Nagy volt és gyönyörű… legalábbis ő annak látta. Mert ez volt a ,,Ház”, amely talán az övé lehet. Csak az övé… Az ő otthona, csupa nagybetűvel. Kis melegség gyúlt meg benne, mintha az anyai cirógatásokat érezte volna arcocskáján. Lábaiba visszatért az erő, berohant, és szájtátva nézett körül.
Otromba egy ház volt, kietlen szobákkal. De égett a villany! S neki ragyogott minden. Az utca emléke szertefoszlott. Körbeszökellte a bútorokat, ki-be huzigálta a fiókokat, végül egy takaróba csavarodva kimerülten a földre rogyott, s elaludt.


*

– A romantikus művek jellemzői a valóságtól való elfordulás, a múltba való menekülés, kiábrándultság és… és…a… hm… Morcosan belenéztem jegyzeteimbe, újra és újra átolvastam az egészet. Próbáltam elmondani emlékezetből, de folyton elakadtam. Ólmos fáradtság nehezedett rám, lemondóan a földre taszítottam a füzeteimet. Hátamra fordultam, hatalmasat nyújtózkodtam, és jóleső lassúsággal pillantottam körbe a szobámban. A barackszínű falak megnyugtattak, a kellemes meleg elbágyasztott. Az ablakon beszüremlettek a napsugarak, enyhén rezgett a redőny. Zöldeskék szemeim követték a felhők mozgását, kicsit hunyorogtam a vakító kékségtől. Hirtelen vágyakozás támadt bennem, belülről feszített a hiány. Felültem, kicsit előredőltem, mintha nem tudnám eldönteni, hogy most tényleg menjek, vagy feküdjek vissza. Végül felálltam, kinyitottam a szekrény ajtaját, és előszedtem a ruháimat.

*

Fújt a szél. Nem volt hideg, tavaszodott már. Mély nyugalom szállt meg, felfrissített az arcomba csapódó szél. Papucsom talpa minden egyes lépést követően halkan csattant egyet az aszfalton, ezzel is jelezve utam irányát. Hatalmas levegőt vettem, tüdőm megtelt a finom, éltető oxigénnel. Bódultan ízleltem a nedves föld szagát, becsuktam a szememet, s úgy élveztem, ahogy a szellő összekócolja a hajamat, megcsiklandozza a nyakamat. Éreztem a felém szálló üde hóvirágok illatát, de a cement és dohszagot is erre hozta a szél. Mikor felnéztem, szürke, téglákból álló romos épület meredt fölém.

Évek óta itt állt már a ház. Egyedül, sötéten, magára hagyottan. Régen kezdték el építeni, és soha nem fejezték be. Hogy ki, mikor és miért? Senki sem tudta már. Öreg volt az, mint a háborús bútor. Nem nézett feléje senki. A falu részét képezte, mint az erdő, a bolt, a temető. Vén volt, ha lehet rá ezt mondani, és mondták azt is, hogy hagyjuk békén, ne menjen oda senki, még a fejére szakad a gerenda, azzal együtt a tető. Riogatták a gyerekeket mindenféle mesével. Beszéltek szellemekről, lényekről, amiről csak lehetett. Én azonban nem féltem. Lassú léptekkel közeledtem a kapuhoz. Nem láthatott ember, üres volt az utca. Még Trézsi néni, a szószátyár asszonyság sem járta a falut, talán kertet kapálta vagy a tyúkjait etette. Betettem a barna, fából összetákolt kaput. Rozoga volt, nehezen mozdult, de végül engedett. Gizgazos udvarba kerültem, munkának már évtizedek óta semmi nyoma: itt-ott fakerék, vödör, száraz fa hevert, pár lépéssel arrébb már az erdő kezdődött. Verebek gubbasztottak az ágakon, egyikük se csiripelt. Fekete gombszemeik engem követtek. Az ajtó szinte darabokból állt, nagy repedés futott végig rajta, talán egy villám nyomán. Lábbal rúgtam be, másképp nem lehetett. Hangos robajjal vágódott a földre, felverte a port. Alig láttam valamit, torkom, orrom tele lett. Köhögtem. A verebek ijedten szétrebbentek, mikor megfordultam, már csak az enyhén rezgő ágakat láttam. Elmentek…

Benéztem. Sötét volt és vészjósló csend. Bementem. Óvatosan lépkedtem a földön heverő kacatok között, kezemet végigfuttattam az egyik szekrény tetején. Poros volt. Az évek óta rárakódott rétegeket nem törölte le senki, nem volt nő, aki főzött volna a sparhelten és leült volna a konyha kövére játszani a gyerekekkel…Szomorúan néztem a szoba közepén terpeszkedő asztalra, ahol a székeken valamikor egy család ülhetett. Most leverten árválkodtak, ziláltan, az egyik fel is borult. Kihúztam egy fiókot, repedt hangon énekelni kezdett. Üres volt. Csak egy pók mászott az alján. Gyorsan becsuktam.

A következő percekben már egy szűk folyosón koslattam végig. Szemeim végigpásztázták a falakat, melyekről fonalakban lógott le a pókháló. A szőnyeg színét lehetetlen volt felismerni, egyszínű szürkeség ölelt körül. Volt egy kép a falon. Ferdén állt, a sűrű por miatt azt hittem, tükör. Összeszorított ujjakkal maszatoltam az üveget, s a porszemcsék mögül előbukkant az élénk festék. Portré volt. Egy nő arcképe. Mosolygós, lágy vonalú arcé. Szája lágyan domborodott, orra piszén ült rajta, szeme kékje kiemelte bőre fehérségét. Haja barnállott, és kontyban futott fel a fejtetőre. Ki ez a nő? Itt lakott? Családtag volt, vagy csak egy festmény, amit a piacról hoz haza az ember? Gyengéden végigsimítottam a kereten, és egyenesbe állítottam.

(Folytatjuk)



Hozzászólások

@


Kapcsolódó cikkek

A szeretet szava 2.

Puha Andrea

Halvány árnyék suhant át rajtam, azonnal megperdültem a saját tengelyem körül.

2008.2.14.   

A rovat további cikkei

Macskakő

Póda Erzsébet

Amikor nagyanyámat, akit különleges képességei miatt boszorkánynak tartottak a faluban, eltemették a temető sarkában, arccal lefelé, egy három méterre leásott gödörbe, úgy zokogtam, mint egy kisgyerek.

2017.3.5.    5


Barna Berni:The One

Wolner Annamária

Ez a könyv nem akarja megmondani a tutit. Finoman, de határozottan ültet le, és elgondolkodtat.

2017.2.14.    18


Karácsonyi díszek

Wolner Annamária

Egész éjszaka hatalmas pelyhekben hullott a hó, és reggelre mindent beborított.

2016.12.25.    4


Sorstanulság

Póda Erzsébet

Akkor, amikor találkoztunk, s beszélgetni kezdtünk, férfias volt, pont, mint ahogy azt megálmodtam.

2016.8.25.    9


A pipacsok hallgatnak

Póda Csanád

Mikor elindult, már hallani vélte a távolban a rendőrautók szirénázását. Persze lehet, hogy csak a füle csengett, bár izgulni nem izgult.

2016.3.30.    3


A hosszú élet titka

Mester Györgyi

Amikor a vásárcsarnok kijáratánál összefutottak, mindkettejük kezében hatalmas, tömött szatyrok lógtak, mégis, udvariaskodni próbáltak egymással.

2016.2.13.    8


Végső diagnózis

Mester Györgyi

Fáradékony? Hát, tudja, én se bírnék órákat ilyen magas sarkú cipőben járni.

2015.10.19.    17


Birkatársadalom

Danczi Mónika

A hatalmasok azon törték a fejüket, hogyan lehetne minél nyugalmasabb életet élni.

2015.9.30.    22


Egérút

Mester Györgyi

Ócska egy nap volt, ez a szerdai. Szinte minden balul ütött ki...

2015.6.24.    3


Erőből szép

Mester Györgyi

Van, aki festetlen, természetes arcszínnel is ki mer menni az utcára, az emberek közé...

2015.1.17.    14


Póda Erzsébet

A kislány az ablakban könyökölt. Vastag pokrócba bugyolálva, egy széken térdelve nézte a sötét éjszakát.

2014.12.31.  2    10