A szeretet szava 2.


Puha Andrea  2008.2.14. 20:49

Halvány árnyék suhant át rajtam, azonnal megperdültem a saját tengelyem körül.

Szaporábban szedtem a levegőt, a falhoz hátráltam. Habozva tekintettem szét. Sehol senki. Összehúztam a szemöldököm, a szám megfeszült. Egy pillanatra felrémlett előttem mindenféle szóbeszéd, végül azonban tétován előrelódultam. Hajtott a kíváncsiság, tenyerem végig a falra tapadt, mintha attól várt volna valamilyen biztonságérzetet. Végigosontam a folyosón. Az ajtóban hiába leselkedtem, nem találtam senkit. Már nyugodtan indultam volna tovább, mikor egy szék megreccsent. Befordultam a nappaliba, ahonnan a zajt éreztem. Ócska rádió recsegett a kályha mellett, rongyok terítették be a padlót. Végigmértem a korhadt asztalt. Ki akartam menni, mikor szemembe tűnt a rezgő szék. Végtelen lassúsággal közelítettem felé, míg megpillantottam a vékony kis lábakat.

Egy kislány kucorgott ott háttal nekem, pokrócba csavarodva, amit a fotelokról húzhatott le szegény. Rázkódott a válla… sírt. Kezei a térdén feküdtek, arcát közéjük temette. Barna, kócos haja volt és hosszú. Derekáig érhetett. Ott álltam vagy öt percig dermedten, és néztem őt, a ,,kis gyufaárus lányt”. Nem vett észre, én meg nem szóltam. Végül gyengéden megérintettem a vállát. Ijedten összerezzent. Felkapta a fejét, szemei hatalmasra tágultak, akár egy kis csészealj. Nem bírt szólni. Barna szeméből sugárzott a félelem, s hogy megtörjem a csendet, megszólaltam.

– Miért sírsz? Baj van? – buta kérdés volt, hiszen ha egy hétéves forma kislány egy takaróba pakolva szipog egy elhagyatott ház padlóján, az csak baj lehet. Mindenesetre a hallgatást megtörte. Olyat mondott, hogy elakadt a lélegzetem.
– Meg akarsz verni?
–Ugyan, te csacsi! Hogy jut eszedbe ilyesmi? – nyögtem ki nagy nehezen.
– Engem mindenki ver. Otthon is…a gyerekek is. Mind ütnek. Hiába mondom, hogy fáj, csak nevetnek. Mindenki utál, mindenhonnan elküldenek, gyűlölnek, pedig nem vagyok más! Engem senki se szeret! Te se!

Az utolsó szavakat már könnyektől fuldokolva kiabálta. Elborzadva hallgattam, s furcsa, de megértettem, mit érez. Bár engem szerettek, mégis tudtam mit jelent kitaszítottnak lenni. Megpróbáltam reményt kelteni benne.
– Nézd, még nem ismerlek, de azt hiszem, tudnálak szeretni.
– Tényleg? – pillantottak rám a sötét szemek.
– Igen – mosolyogtam rá. – Leszel a barátom?
– Te leszel?
– Persze. Hát azért kérdem! – nevettem rá.

Összenéztünk. Arca ragyogni kezdett, tekintetébe beleköltözött a vidám csillogás. Szájából csak úgy záporoztak a szavak. Elmondta, hogy árvaházból szökött. Szüleire nem emlékezett, mióta csak az eszét tudja, az árvaház komor falai között élt. Egyik nevelőszülőtől a másikhoz került, de egyiknél se volt sokáig. Sokszor eljárt a szülők keze is, de beismerte, hogy ő sem könnyítette meg a dolgukat, makacs volt és megközelíthetetlen. Hiányzott neki a fészek melege. Ezt azonban sehol sem találta meg. Sem a családokban, sem az árvaházban. Kezelhetetlensége miatt a nevelők sem kedvelték, egy éjszakán pedig megszökött. Már jó egy hete bolyongott, végül itt húzódott meg. Nagyon éhes, alig evett valamit és szomjas is. Ekkor jutott az eszembe, hogy van nálam egy szelet keksz.. Előhúztam a zsebemből, és nekiadtam. Mohón esett neki, falta az édességet. Lehunyt szemmel élvezte a szájában szétfutó ízeket. Sajnáltam őt. Ahogy ott ült, arcocskáján végigfutott egy piszkos csík. Nem, nem volt ő kezelhetetlen gyerek. Egyszerűen csak szeretetre vágyott, de senkitől se kapta meg. A nevelőktől azért nem, mert annyi a gyerek, miért pont őt szeressék, az örökbefogadó szülők meg sokszor azt sem tudják, mit is vár el egy gyerek…

A kislány hirtelen fülelni kezdett. Izgatottan megragadta a kezem:
– Hallod? Csicseregnek a madarak!
Csodálkozva bámultam rá, majd egy kis szomorú felhő vonult át rajtam.
– Nem…nem hallom.
– De hát tisztán hallani, gyere az ablakhoz! – felpattant, húzott maga után. Visszarántottam. Megütközve állt elém. Szembogara kitágult, s én elvesztem a feketeségben. Gyűlöltem ezt a pillanatot, s hazudni még jobban utáltam. Szívembe belemarkolt a fájdalom, a kétségbeesés. Szerettem volna elfutni, elmenekülni a válasz elől, de nem tehettem. Lebegtem hát a két part között, s féltem. Nem tudtam kinek lesz rosszabb. Neki vagy nekem? S vajon megérti-e…?

Finoman magamhoz húztam, puszit adtam a homlokára, s a térdemre ültettem. Hosszú szempillái alól várakozón lesett rám. Tehetetlenül megvontam a vállam.
– Akkor se fogom hallani.
– De hát…
– Nézd, én téged se nagyon hallak. A szádról olvasok le minden egyes betűt. A madárcsicsergés számomra ismeretlen, így van ez, mióta csak élek. Engem szerettek, nem vertek. De olyan, hogy susogás, levélzizegés, soha nem létezett számomra. Még soha nem tudtam úgy örülni a hangoknak, mint te…

Hallgatott egy kicsit, látszott, hogy erősen gondolkozik, majd kifakadt:
– Majd én hallok helyetted! Elmondom milyenek a hangok, hisz barátok vagyunk!

Meghatódva fogtam kézen. Felálltam, kivezettem a szobából, végig a folyosón, s kiléptem a konyhán át az udvarra. Miközben a kaput is elhagytuk, megszólaltam.
– Nem is mondtad a nevedet…
– Kati…Kis Kati.
– Andi – feleltem röviden.

Sütött még a nap. A szél elállt. Sétáltunk kéz a kézben, Kati és én. Rajta szakadt trikó volt, s még mindig szorongatta kezében azt az ócska pokrócot. Én rendesen fel voltam öltözve. Kabát, nadrág, minden, ami kell, de lélekben ruhátlanok voltunk mindketten. Éreztem még a virágok lágy illatát, s valahol mélyen hallottam a madárcsicsergést is, mikor Kati megszorította a kezem…



Hozzászólások

@


Kapcsolódó cikkek

A szeretet szava 1.

Puha Andrea

Dörgött az ég. Villámok cikáztak a felhők között. A felvillanó fény betöltötte az egész szobát, s meg-megvilágította a kislány arcát.

2008.2.10.   

A rovat további cikkei

Macskakő

Póda Erzsébet

Amikor nagyanyámat, akit különleges képességei miatt boszorkánynak tartottak a faluban, eltemették a temető sarkában, arccal lefelé, egy három méterre leásott gödörbe, úgy zokogtam, mint egy kisgyerek.

2017.3.5.    5


Barna Berni:The One

Wolner Annamária

Ez a könyv nem akarja megmondani a tutit. Finoman, de határozottan ültet le, és elgondolkodtat.

2017.2.14.    18


Karácsonyi díszek

Wolner Annamária

Egész éjszaka hatalmas pelyhekben hullott a hó, és reggelre mindent beborított.

2016.12.25.    4


Sorstanulság

Póda Erzsébet

Akkor, amikor találkoztunk, s beszélgetni kezdtünk, férfias volt, pont, mint ahogy azt megálmodtam.

2016.8.25.    9


A pipacsok hallgatnak

Póda Csanád

Mikor elindult, már hallani vélte a távolban a rendőrautók szirénázását. Persze lehet, hogy csak a füle csengett, bár izgulni nem izgult.

2016.3.30.    3


A hosszú élet titka

Mester Györgyi

Amikor a vásárcsarnok kijáratánál összefutottak, mindkettejük kezében hatalmas, tömött szatyrok lógtak, mégis, udvariaskodni próbáltak egymással.

2016.2.13.    8


Végső diagnózis

Mester Györgyi

Fáradékony? Hát, tudja, én se bírnék órákat ilyen magas sarkú cipőben járni.

2015.10.19.    17


Birkatársadalom

Danczi Mónika

A hatalmasok azon törték a fejüket, hogyan lehetne minél nyugalmasabb életet élni.

2015.9.30.    22


Egérút

Mester Györgyi

Ócska egy nap volt, ez a szerdai. Szinte minden balul ütött ki...

2015.6.24.    3


Erőből szép

Mester Györgyi

Van, aki festetlen, természetes arcszínnel is ki mer menni az utcára, az emberek közé...

2015.1.17.    14


Póda Erzsébet

A kislány az ablakban könyökölt. Vastag pokrócba bugyolálva, egy széken térdelve nézte a sötét éjszakát.

2014.12.31.  2    10