Csak egy kép


Puha Andrea  2009.12.24. 14:00

Megállt a kép előtt. Csendesen elmerült benne. Fehér lapon fekete négyzet, a feketeségben apró, fehér pöttyök szerteszórva.

Lassan lehunyta a szemét, majd újra felnyitotta. Pislogott kettő szaporát. Nyelnie kellett. Érezte, ahogy futkos a levegő a torkán. Megnyalta a száját. Kiszáradt. Vizslatta a kis pöttyöket, húzta a kép befele. Olyan volt…
Olyan volt… mint télen a tökéletesen csillagtalan égbolt. Csak állt a ház előtt, és nézett felfele. Csillagokra vágyott, de nem volt egy sem. Csalódottan kifújta a száján a levegőt. Pára kavargott előtte. Hideg volt. Összehúzta a kabátját, és szorosan átkarolta magát. Lehajtotta a fejét, állát belefúrta a sáljába. Élvezte, ahogy az álla bizseregni kezd a melegtől, csukott szemmel figyelte, ahogy harcba kezd a bőrén a hideg és a meleg.
– Egyedül?
Felkapta a fejét, torkába belemart a hideg foga. Zöld szemei belefúródtak a fiú kávészínű barnaságába.
– Aha. – rázta meg magát, ahogy a hideg leszaladt a nyakán a kabát alá. – Kijöttem egy kicsit. Kis szúrást érzett a jobb csípőjében, a másik lábára helyezte a súlyát. Kezeit a zsebébe süllyesztette, felhúzta a vállait, majd a környéket kezdte pásztázni. Kopár volt minden. Meztelenül álltak a fák, a levegő megdermedt az ágak között. Sötétség volt mindenütt. Érzékelte, hogy a fiú mellé áll. Hagyta.
– Fáj még?
A szeme sarkából a fiúra nézett, majd tovasiklott a tekintete. Gondolkozott. Hirtelen hűvös csókokat érzett az arcán. Hullani kezdett a hó. Égnek emelte az arcát.
– Azt mondom magamnak, hogy nem – kezdte tétován. Lenézett a nyitott tenyerére, látta, ahogy lustán elterülnek és szétolvadnak rajta a hópelyhek.
– De?
– És úgy is van – nézett rá hirtelen a fiúra. Érezte, hangja kicsit magasabbra sikeredett, mint ahogy akarta. Rémülten verdesett a szíve. Elárulta magát. Végigsiklott a tekintete a srác barna haján, amit őszesre festett a hó, a szempilláján, ahol fáradt kétségbeesetten haldokoltak a pelyhek. Mosolyogni kezdett.
– Mi olyan vicces? – gomolygott a pára a srác szája előtt.
– Csupa hó vagy.
Odalépett hozzá, beletúrt a hajába, lerázta róla a havat. Kis ideig megpihent a tekintete az összképen, majd ismét felkínálta az arcát a hózuhatagnak.
– Azért néha érzem a szívemben, hogy szaggat.
Szótlanul álltak. Néztek felfelé. Valahol megrepedt egy fal. Hosszan, és recsegve. Sírva felnyögtek a téglák.
– Ez olyan szép – lehelte az egyikük.
– Az, nincsenek csillagok, de a hótól olyan, mintha lennének.
– Elmúlik majd, tudod?
Egyre nagyobb pelyhekbe hullott alá a fehérség.
– Húz befelé. Nem érzed?
– Aha. Mintha szállnál…
– Szeretnék repülni!
– Merre?
– Csak úgy. Céltalanul. De félek, hogy egyszer csak leesek.
– Majd elkaplak.
Csend. A jéghideg, fehér bőrön forró könnycsepp szaladt végig.
– Köszönöm.
Lent a kabátok mellett az erős kéz megszorította a törékeny fehéret. Fent a szemük előtt elterült a tökéletesen csillagtalan égbolt. Havazott megállás nélkül. Hullott a hó, és olyan volt, mintha csillagok lettek volna. Csak álltak, mint két hóember.

– Kérem. Már zárunk.
– Hogy? Ja, igen. Bocsánat.
Sebes mozdulatok. Kabát. Táska.
– Ennyire tetszett?
– Ühüm.
– Hiszen csak fekete négyzet, fehér pöttyökkel.
Fagyás. Lassuló test. Felszaladó szemöldök.
– De hiszen olyan, mint a hóesés! Mint amikor állsz a havazásban, felnézel, és az arcodba zúdul. Mikor úgy érzed, hogy hív felfelé és szállnál. Könnyűnek érzed magad, látod, hogy nincsenek csillagok, de a pelyhek elhitetik veled, hogy vannak... és...
Elhallgatott. Elhallgatta a megrökönyödött arc. Megbántottan hátrálni kezdett, majd sebes léptekkel kifordult az ajtón. Kattant a kilincs. A fa fához koppant és csend lett. Kopogott a cipő sarka a parkettán, majd valahol a kép előtt elhalt a hang. A nő kíváncsian méregetni kezdte a képet, hosszan, mélyrehatóan. Nem talált benne semmit. Csak fehér alapon fekete négyzet, fehér pöttyökkel.
– Badarság!
Felöltözött, leoltotta a villanyt, és bezárt.



Hozzászólások

@


A rovat további cikkei

Póda Erzsébet

A kislány az ablakban könyökölt. Vastag pokrócba bugyolálva, egy széken térdelve nézte a sötét éjszakát.

2021.12.28.  2    10


Kempelen, a magyar Da Vinci

Reczai Lilla

Mesekötet a zseniális Kempelen Farkasról.

2021.11.29.   


Hallgass a szívére!

Marie Fredriksson - Helena von Zweigbergk: :Listen To My Heart - Hallgass a szívemre! című könyvét ajánljuk mindenkinek!

2020.12.9.   


Macskakő

Póda Erzsébet

Amikor nagyanyámat, akit különleges képességei miatt boszorkánynak tartottak a faluban, eltemették a temető sarkában, arccal lefelé, egy három méterre leásott gödörbe, úgy zokogtam, mint egy kisgyerek.

2019.3.19.    11


A NŐ

Oriskó Norbert

Az "Egy vadász naplója" sorozatunk befejező része.

2018.2.19.    4


Karácsonyi díszek

Wolner Annamária

Egész éjszaka hatalmas pelyhekben hullott a hó, és reggelre mindent beborított.

2017.12.22.    6


Barna Berni:The One

Wolner Annamária

Ez a könyv nem akarja megmondani a tutit. Finoman, de határozottan ültet le, és elgondolkodtat.

2017.2.14.    26


Sorstanulság

Póda Erzsébet

Akkor, amikor találkoztunk, s beszélgetni kezdtünk, férfias volt, pont, mint ahogy azt megálmodtam.

2016.8.25.    9


A pipacsok hallgatnak

Póda Csanád

Mikor elindult, már hallani vélte a távolban a rendőrautók szirénázását. Persze lehet, hogy csak a füle csengett, bár izgulni nem izgult.

2016.3.30.    3


A hosszú élet titka

Mester Györgyi

Amikor a vásárcsarnok kijáratánál összefutottak, mindkettejük kezében hatalmas, tömött szatyrok lógtak, mégis, udvariaskodni próbáltak egymással.

2016.2.13.    8


Végső diagnózis

Mester Györgyi

Fáradékony? Hát, tudja, én se bírnék órákat ilyen magas sarkú cipőben járni.

2015.10.19.    17


Birkatársadalom

Danczi Mónika

A hatalmasok azon törték a fejüket, hogyan lehetne minél nyugalmasabb életet élni.

2015.9.30.    22