Francis W. Scott: Hóhér


  2008.9.18. 19:42

Részlet a szerző új, októberben megjelenő könyvéből.

ELSŐ FEJEZET

Meghúztam a kart.
Nem mondanám, hogy unottan, ezt ugyanis nem lehet unottan megtenni. Vagy inkább csak nem szabad, nem is tudom pontosan. Elvi kérdés. Inkább úgy mondanám, hogy kedvetlenül. Igen, ez lesz a tökéletes szó, hiszen kinek lenne kedve ahhoz, hogy ezt csinálja? Még ha fizetnek is érte… Ehhez csak olyan romlott őrülteknek lehet kedvük, akik miatt én a kart húzogatom, egy héten legalább egyszer. Sűrű és sok a munka, és ez elszomorít. Bárcsak ne lenne ilyen sűrű! Az biztos jele lenne annak, hogy kevesebb a bűnözés a világban.
Szóval meghúztam a kart, és kedvetlenül néztem, ahogy a szoba mennyezetéről alácsüngő, régi lámpa pislákolni kezd. A generátor hatalmas mennyiségű áramot termelt, ami szempillantás alatt ömlött végig a huzalokon.
Fejből tudtam, hogy mi következik. Az Öreg Szikrába szíjazott férfi egész testében megmerevedett, és úgy kapaszkodott a kopott karfába, hogy elfehéredtek az ujjai. Az arcát nem láttam, azt eltakarta a fekete csuklya. Pár másodperc múlva olyan gyorsan kezdett csapdosni a kezével, mintha Parkinson-kórban szenvedne – persze nem erről volt szó. A lába olyan erősen volt a székhez szorítva, hogy azzal a legkisebb mozdulatra sem lett volna képes. A fejét természetellenesen jobbra-balra rángatta, mint egy megbokrosodott, csapdába esett ló. Hangosan lihegett, és magas hangon gurgulázott, aztán egyszercsak abbahagyta. A kezei viszont ugyanúgy meg voltak merevedve, és félelmetes gyorsasággal a karfát csapdosták.
Bruce felém nézett, majd komoran intett a fejével, mire én visszatoltam a kart. Ha még egy percig bekapcsolva hagyom, valószínűleg füstölni kezd, a termet pedig az égett hús gyomorforgató szaga önti el.
A székben ülő férfi teste egyszerre elernyedt, ekkor Redhoff doki lépett oda hozzá lefelé konyuló, vértelen ajkakkal, ahogy szokott. Minden színészi tehetségét beleadta, hogy kellően együttérző, szomorú pofát vágjon a halott mellett. Ezt nem csak gondolom, ezt ő mondta nekem egyszer. Vagyis nekünk, akik általában jelen vagyunk a kivégzéseken. Most a férfi mellkasához érintette sztetoszkópját, figyelmesen hallgatózott pár másodpercig, míg az őrök és a közönség is lélegzetvisszafojtva figyelt.
Amikor elvette a szívhallgatót és bólintott Brucenak, hogy itt a vége, mindenki egy személyként sóhajtott fel. Pont úgy, mintha valami isteni csoda vagy váratlan meglepetés történt volna. Ettől a résztől mindig undorodtam. Azok, akik elkapták, elítélték, meghurcolták, végül pedig ebbe az ezerszer elátkozott székbe ültették a férfit, az utolsó pár percben úgy viselkedtek, mintha olyan szentségesen sajnálnák őt, és amikor véget értek a szenvedései, ők megkönnyebbültek. Mintha az égvilágon semmiről sem tehettek volna. Hihetetlen! Mindig is hihetetlennek tűnt… Nem mások ezek, csupán gyülevész júdások, egyszerű árulók. Ha már így elintéznek valakit, legalább legyen meg bennük a tartás, és ha nem is vigyorognak a szenvedő haldokló fölött, legalább fapofával, kifejezéstelenül bámulhatnának. Legszívesebben szembeköptem volna mindet, és cseppet sem azért, mert sajnáltam az elítéltet. Soha nem azért.
Én egyszer sem sóhajtottam. Pedig én aztán igazán nem tehettem semmiről. Én csak meghúztam a kart. Ez volt a dolgom. Régen, amikor még más volt a dolgom, azt is maradéktalanul végrehajtottam, nem gondoltam soha arra, hogy talán lázadni kéne. Tiszteltem a történelem lázadóit, a szabadságharcosokat, a reformereket, a számtalan felkelőt, de ha akkor éltem volna, biztos nem állok közéjük. Sokan ezt nevezik gyávaságnak, én viszont csak egyszerűen mindig beletörődtem abba, ami volt. Ha rossz volt az elnök, morogtam rá, kiköptem a földre, átkoztam kicsit, de soha nem mentem el mondjuk tüntetni vagy ellenállást szítani. Soha nem láttam értelmét annak, hogy meghaljak azért, amiért küzdök. Ugyanis ha küzdök valamiért, akkor nyilván azt akarom, hogy nekem jobb legyen, de ha már meghaltam, nekem sehogy sem lehet jobb. Talán ha lett volna gyerekem, akkor máshogy látom a dolgokat, de mivel nem volt, így nyugodtan lehettem önző…
Szétszéledtek az emberek, csak mi maradtunk ott: Redhoff doki, Bruce, Lemmy, Rosenbaum tiszteletes úr, Dunkan főnök és én. Nem volt nagy felhajtás, így nem is kellett sok őr, elég volt Bruce meg Lemmy. A pap, a doki és a főnök mindenképp ott kellett, hogy legyenek. Fogalmam sincs, hogy miért, ez csak így volt, és kész. Mindig megelégedtem ennyivel.
– Hé, Howard! Most fogod és feltörlöd a szart a székről, ez a nyavalyás összefosta magát!
– De miért én? Hiszen nekem nem ez a dolgom!
– Most ez a szabály. Így van és kész.
– Ez a szabály? Akkor rendben van.
Lehet, hogy mégis gyáva ember vagyok.

Kiadó: Franscott Press (szerzői magánkiadás)
Megjelenés: 2008. szeptember 30.
Oldalszám: 130
Ára: 1490 Ft (199 Sk)
Kategória: szépirodalom



Hozzászólások

@


A rovat további cikkei

Póda Erzsébet

A kislány az ablakban könyökölt. Vastag pokrócba bugyolálva, egy széken térdelve nézte a sötét éjszakát.

2021.12.28.  2    10


Kempelen, a magyar Da Vinci

Reczai Lilla

Mesekötet a zseniális Kempelen Farkasról.

2021.11.29.   


Hallgass a szívére!

Marie Fredriksson - Helena von Zweigbergk: :Listen To My Heart - Hallgass a szívemre! című könyvét ajánljuk mindenkinek!

2020.12.9.   


Macskakő

Póda Erzsébet

Amikor nagyanyámat, akit különleges képességei miatt boszorkánynak tartottak a faluban, eltemették a temető sarkában, arccal lefelé, egy három méterre leásott gödörbe, úgy zokogtam, mint egy kisgyerek.

2019.3.19.    11


A NŐ

Oriskó Norbert

Az "Egy vadász naplója" sorozatunk befejező része.

2018.2.19.    4


Karácsonyi díszek

Wolner Annamária

Egész éjszaka hatalmas pelyhekben hullott a hó, és reggelre mindent beborított.

2017.12.22.    6


Barna Berni:The One

Wolner Annamária

Ez a könyv nem akarja megmondani a tutit. Finoman, de határozottan ültet le, és elgondolkodtat.

2017.2.14.    26


Sorstanulság

Póda Erzsébet

Akkor, amikor találkoztunk, s beszélgetni kezdtünk, férfias volt, pont, mint ahogy azt megálmodtam.

2016.8.25.    9


A pipacsok hallgatnak

Póda Csanád

Mikor elindult, már hallani vélte a távolban a rendőrautók szirénázását. Persze lehet, hogy csak a füle csengett, bár izgulni nem izgult.

2016.3.30.    3


A hosszú élet titka

Mester Györgyi

Amikor a vásárcsarnok kijáratánál összefutottak, mindkettejük kezében hatalmas, tömött szatyrok lógtak, mégis, udvariaskodni próbáltak egymással.

2016.2.13.    8


Végső diagnózis

Mester Györgyi

Fáradékony? Hát, tudja, én se bírnék órákat ilyen magas sarkú cipőben járni.

2015.10.19.    17


Birkatársadalom

Danczi Mónika

A hatalmasok azon törték a fejüket, hogyan lehetne minél nyugalmasabb életet élni.

2015.9.30.    22