Kiskanál Joe

Francis W. Scott  2008.7.10. 15:19

Joe az állami fegyintézet lakója volt, immár kilenc hosszú hónapja.

És bizony kilenchónapnyi magány senkinek sem tesz jót. Mellesleg – saját bevallása szerint – nem volt ő rossz ember, nem tett semmi rosszat. Csupán elvette, ha megtetszett neki valami. Hogy fizetni? Azt meg nem szokott. Aztán az sem igazán az ő hibája, ha az eladó mindenképpen pénzt követel, vagy azzal fenyegetőzik, hogy kihívja a rendőrséget. Ilyen esetekben bizony nem lehet szép szóval megoldani a dolgot, itt már csak a konyhakés segíthet, amit Joe általában a kabátja alatt hord.
– Nem akarta odaadni, hát beléje vágtam a kést! – mondta Joe a bíróságon, és nem értette, hogy miért olyan fura ez. – Na meg a többibe is…
Tehát a büntetése kerek húsz év az állami fegyintézetben, amiből másfelet a legendás pincesorban kell lehúznia.
Amikor bezárták abba a kis lyukba a föld alá, Joe összeesett és zokogni kezdett. Egy alig pár centi átmérőjű ablakocska volt csupán valahol a magasban, egy büdös, mocskos vécé mosdóval, egy roggyant, korhadozó asztal és szék. Na meg a vasajtó, alján a kis nyílással, amin az ételt szokták beadni. Ha viszket a bőre a mosdatlanságtól, az meg már igazán az ő baja!
Két hétig csak járt fel-alá a cellában, szörnyen félt az elgyengüléstől. A bíróság rettentő ítélete, hogy másfél évig senki emberfiával nem találkozhat, még jobban megrémítette, mint ez a kis mocskos cella. Az egyetlen élő dolog, amit minden nap háromszor látott, az érdes, szőrös kéz volt, amely az ételét tolta be az ajtó alatti résen, aztán negyedóra múlva benyúlt az üres tálért.
Két hét után különös dolog történt: a kéz ebédre egy kisebb darab fehérkenyeret tolt be a résen, és ahogy Joe beléharapott, éles fájdalom nyilallt bele az ínyébe. Széttépte a kenyeret, és észrevette, hogy egy kis vaskanalat rejtettek el benne. Először nem tudta mire vélni a dolgot, aztán meglátta a kis gravírozást a kanál nyelén: „Szabadulásod érdekében: anya és apa.”
– Hát ez meg mi a franc? – morgott Joe. – Talán ezzel váltsam ki magam?
Megette a kenyeret, és csak ekkor csapott bele villámként a felismerés: hát persze, hogy ezzel váltom ki magam! Mint az őrült, munkához látott. Elkezdte kaparni a falat. Tudta, hogy szinte lehetetlen, amit kitalált, de úgyis túlzottan sok felesleges ideje van.
Éjt nappallá téve dolgozott, csak kapart, mint egy eb, és nem gondolt semmi másra, csak a napfényre, a tiszta levegőre, az emberekre… Az ételét mindig gyorsan megette, a kis- és nagydolgát is sietősen végezte el, hogy a lehető legtöbb idejét a fal kaparásával tudja tölteni. Van rá másfél éve, addig muszáj elkészülnie az alagúttal! Ha jók a számításai, pont a főúthoz közeli mező felé ás, ami rögtön itt van a börtön mellett. Azt is tudta, hogy az ő cellája meglehetősen közel van a kijárathoz, így nem kell kilométeres alagutat ásnia.
A kilenc hónap alatt csak vájt, kapart a kiskanállal megszállottan. Fogai elkezdtek rohadni a szájában, haja megőszült és hullásnak indult, bőre kiszáradt és megsárgult. Ocsmány féreggé vált, és már az elméje sem volt a régi. Igaz, már annak idején is zavarodott volt, de most messze túltett régi önmagán. Egész nap hadarva suttogott, érthetetlen félmondatokat mormolt…
…és csak kapart, és csak ásott a szabadság felé…
Úgy érezte, hogy eljött az idő. Hevesen dobogó szívvel, izgatottan kezdett el fölfelé ásni, mert biztos volt benne, hogy az alagút már elég hosszú.
– Már csak legfeljebb két hét – gondolta izgatottan. –, aztán meglátom a napfényt! Az első embernek meg a nyakába ugrok örömömben!
Arra persze nem gondolt, hogy az a bizonyos első ember mit szól majd hozzá. Valószínűleg kilométerekről megérzi majd Joe szagát, a kilenchónapos izzadtság, bélsár- és húgyszagot, ami úgy beleette magát a bőrébe, mint egy akaratos, húsevő féreg.
…és kapart, ásott tovább…
Közel a szabadság, ezt érezte minden porcikájában! Aztán hirtelen valami mást is megérzett, méghozzá az orrán keresztül. Az arcával szemben apró sugárban bűzös folyadék spriccelt a homlokára. Hirtelen megdermedt.
– Ezt nem értem, ez nem lehet… - motyogta. – Nem áshattam rossz felé, az lehetetlen!
A bűzös lé egyre csak spriccelt a homlokára, aztán még két hasonló folyadéksugár jelent meg, és célba vették az arcát. Csak most ébredt rá a dermesztő igazságra: a főút pontosan a másik irányban van! Ez pedig nem más, mint…
– A vécéblokk!!! – ordította el magát.
A föld lassan mozogni kezdett, olyan benyomást keltve, mintha lélegezne vagy dobogna. Joe rémülten fordult meg, és próbált visszakúszni a cellájába, olyan gyorsan, ahogy csak bírt. Nem volt könnyű dolga, hiszen az alagút alig volt valamekkora, méghozzá Joe-nak keze-lába reszketett a páni félelemtől.
A föld pedig megadta magát és átszakadt.
Több hektoliter vizelet és ürülék szabadult ki és zúdult Joe nyakába, ráomlasztva élete legnagyobb munkáját – a hosszú alagutat. Joe beszorult, nem tudott mozdulni. Utolsó gondolata az volt, hogy miképp téveszthette el az irányt, és hogyan nem vette észre, hogy egyenes utat ás a pöcegödör felé…

Hozzászólások

@

Küldés