Nagyapám meséje


Gladity Mariann  2012.2.12. 6:33

Az éjszaka sötétségbe borította a szobát, csupán a falakon járt táncot a fellobbanó, épphogy csak pislákoló gyertya lángja.

Az éles sötétség mindent körülvett; engem is. Félhettem volna, mint ahogy egy gyermek fél a megvilágítatlan, keserű magánytól, én azonban nem rettegtem. Néha kedvelem az egyedüllétet, a magányt, ugyanis ilyenkor tudom összeszedni a gondolataimat, tisztázni a lelkem hangjait. Ilyenkor, éjszaka, mert a nappali zajban, felfordultságban, mikor a világ a feje tetejére áll, nem lehet gondolkodni.

A gyertya fakó fénye simogatta arcomat. A lángot néztem. A lángot, amely különleges erővel bír: felidéz, megnyugtat, körülölel és melegséget ad. Ahogy lelkem szüntelenül és vadul táncolt a láng érzéki puhaságával, emlékek jutottak eszembe. Számban éreztem a nyári szabadság ízét, a tábortüzeket, a muzsikát, a szélesen mosolygó vidám arcokat. Felidéztem nagyapamát is, s elmosolyodtam. Ó, milyen sokat is köszönhetek neki! Sok mindent megtanított nekünk, nekem. Viccelődött, játszott velünk, mesélt, s közben okított minket. Tőle hallottam arról a meséről is, amely egyike azon történeteknek, amelyek óriási hatással voltak rám.

A lélek, akár egy pille...

Élt egyszer egy tehetős család: édesanya, édesapa és egy szem gyermekük. A szülők sokat dolgoztak, szinte csak este értek haza a munkából, fáradtan és rosszkedvűen. Fiuknak sok mindent megadtak, csak éppen a szerető gondoskodás hiányzott, s ez a veszteség kezdett mély nyomokat hagyni a didergő kis lelken. A fiú az otthonukhoz közeli iskolába járt, ugyanoda, ahova a szűkölködő és szegény családok gyermekei is jártak tanulni. Ágoston rendkívülinek tartotta azt, hogy az iskolában foglalkoztak vele, a tanárok kedvesen bántak vele. De mint mindennek, ennek is volt hátulütője. Amiért a tanítók kivételeztek vele, néhány társa kiközösítette őt, bántották.

Egy nap Ágoston félve indult iskolába, hiszen nem tudhatta, hogy mi vár rá: kedvesen fogadják társai, vagy esetleg kigúnyolják, kirekesztik. Egy részről megértette őket, hiszen senki sem szívleli azt, ha a másikkal kivételeznek, csak azért mert gazdagabb, s a szülei nagy befolyással bírnak. Másrészről viszont bántotta a gyerekek viselkedése, égett benne a csendes düh. Úgy gondolta, ez aljas igazságtalanság!

Amint az iskola felé ballagott a széles macskaköves úton, babonából csupán minden második macskakőre lépett. Pár perccel később már az iskolapadjában ült, és várta, hogy új dolgokat tanulhasson a mai naptól. Matematika, testnevelés, természetismeret, majd rajz után következett az ebédszünet. Ilyenkor minden gyermek elővette az édesanyja által csomagolt kis barna papírzacskót, kivette belőle az ebédjét, és cserére kínálta társai között. Miután a cserék lezajlottak, a termet betöltötte a jóleső csend, csupán a kis fogak őröltek. Csak Ágoston nem evett. Körülnézett, és látta, hogy már mindenkit lefoglal az ebédje, s vele senki nem szeretne cserélni. Elszomorodott. Ám ekkor hirtelen egy piszkos kezecske fogta meg a vállát.
- Szia Ágoston! Szeretnél cserélni? – kérdezte a koszos praclis kisfiú, Ábel. Ágoston a megrökönyödéstől nem tudott megszólalni, sugárzó arccal átnyújtotta a barna papírzacskóba csomagolt ebédjét, mire Ábel is odaadta a gyűrött csomagolású elemózsiát.
- Visszaadom a felét – szólalt meg Ábel – nem azért, mert nem finom, hanem azért, mert én kevesebbet adtam neked. Tudod, mi azért nem vagyunk olyan gazdagok, mint ti. Ha belenézel a tasakba, csupán egy szelet vajas kenyeret és egy kis kolbászt fogsz találni. Ágoston meglepődött Ábel őszinte beszédén. Kinyitotta a szatyrot, belekukkantott. Valóban csak egy szelet vajas kenyér és egy darabka kolbász hevert benne.
- Szeretem a vajas kenyeret, és a kolbászt is. Ne add vissza a fél ebédemet, hiszen cseréltünk. Edd csak meg! – s azzal jóízűen beleharapott a kenyérbe. Ábel elmosolyodott, jól esett neki, hogy a gazdag fiú nem válogatós.

Ebéd után egyre csak ugratták egymást, játszadoztak az udvaron és az ebédszünet végére mindketten kipirosodott, derűs arccal tértek vissza az osztályterembe. A következő napon szintén elcserélték az ebédjüket, és ismét jól érezték magukat egymás társaságában. A többieknek is kezdett feltűnni a gazdag és a szegény fiú barátsága. Csodálkoztak, de már nem közösítették ki a tehetős családból származó gyermeket. Elfogadták. Egy nap, mikor a tanítás véget ért és a két barát együtt bandukolt hazafelé, Ábel félve megszólalt:

- Te Ágoston, mondd csak, nem lenne kedved átjönni hozzánk? Édesanyám rettentő kíváncsi ám rád, és a testvéreim is meg szeretnének ismerni téged. Lesz bukta is, amit anyu sütött – hadarta gyorsan, szégyellősen Ábel.
Ágoston elámult. Meghívták! Még soha életében nem kapott személyre szóló meghívást, de most a szívét melegség töltötte el, és úgy érezte, a lelkén tátongó lyuk egyre kisebbé válik. Szeretetteljesen rápillantott barátjára, majd a nyakába borult. Ábel nem tudta mire vélni pajtása viselkedését, de a hirtelen kapott ölelés jókedvre derítette.
- Szívesen veled tartok barátom – mondta Ágoston meghatódva –, de előtte meg kell kérdeznem édesanyámat, hogy elenged-e.

S miközben Ágoston hatalmas házához igyekeztek, mindkét fiúban fellobbant valami. Valami, ami jóleső érzéssel árasztotta el őket, s amit úgy neveznek: barátság. Barátokká lettek, kötődtek egymáshoz. Csöndben sétáltak egymás mellett, ám mikor elérkeztek Ágoston jókora házához, Ábel megszólalt.
- Megvárlak kint. Siess! - Épphogy csak suttogott. A gazdag fiú nem értette barátja reakcióját, de már ott szeretett volna lenni nála, s megismerkedni családjával. Leültette a ház előtti padra és besietett, hogy beszélhessen édesanyjával, aki az utóbbi hetekben otthon maradt, fáradtságra panaszkodva.
- Édesanya, édesanya! – futott kiabálva Ágoston. S amint megtalálta anyukáját, megtorpant.
- Jó napot Édesanya! Hogy vagy? – kérdezte szeretetteli hangon a gyermek.
- Köszönöm drágám, jól vagyok. Csak tudod, ez a fránya fáradtság! Naphosszat csak pihengetek, mégis egyfolytában kimerültnek érzem magam. Szörnyű! – fejezte be színpadiasan monológját az asszony. - Ó, édesanya! Bárcsak tudnék segíteni neked! – sóhajtotta a fiú.
- Azzal segítenél fiacskám, ha nem lennél láb alatt és csöndben elfoglalnád magad, míg Apád meg nem érkezik!
A fiú szíve bánatos lett a kemény szavaktól, de úgy érezte, itt az idő, hogy megkérdezze, elmehet-e a barátjához.
- Anyukám, nem engednél el egy barátomhoz délután? Tudod, az Ábel, akiről meséltem neked! A falu szélén laknak. Este hat órára visszajönnék, ígérem. Kérlek, Édesanya! – szaladt ki a fiú szájából a sürgető kérés.
- Nem tudom elképzelni, hogy ki lehet az az Ábel, de valami dereng, mintha említetted volna. Rendben, elengedlek, de hatra mindenképp légy itthon, ha törik, ha szakad! Szerencséd, hogy kimerült vagyok, és nem tudok ma rád vigyázni – érkezett a hideg, kőkemény válasz.
„Nem mintha olyan sokszor vigyáztál volna rám, játszottál volna velem, Édesanyám” – gondolta Ágoston, s rögtön elfogta a lelkiismeret-furdalás fájdalmas érzése, amiért gondolatban így szájalt édesanyjával.
- Köszönöm, köszönöm. Ígérem, hatra itthon leszek! - s máris futott barátjához. Ábel, amint megpillantotta barátja mosolyra húzódó arcát, elfogta az izgatottság. Szeme előtt lebegett a víg délután illúziója. Mikor megérkeztek a szegény gyermek házához, a gazdag fiúcska megtorpant. Szorongás lett rajta úrrá. Furcsán érezte magát az új környezetben, ahol nem a szokásos pompa vette körül, hanem a természet és emellett a szűkölködő család összetartásának ereje.

- Ne állj meg ott fiam, gyere csak beljebb! Nem harapunk! - bátorította édes hangján Ábel édesanyja. A biztató szavak hallatán Ágoston lelke megenyhült. A szorongást felváltotta a melegség, mikor az asszony magához szorította, s úgy üdvözölte őt is, mintha a fia lenne. Ezután Ábel körbevezette a ház körül, megmutatta neki a pajtát, az állatokat, a tavat. Bemutatta édesapjának és kistestvéreinek is. Együtt játszottak, ugráltak, nevettek. Sőt, még egy-egy buktát is kaptak! Ej, ez volt ám az ünneplés! A délután szélsebesen rohant el, s felváltotta a vöröslő alkonyat.

Ágoston elbúcsúzott, szíve sírt, nem akarta, hogy ennek a mókának vége szakadjon. Magányosan, ám jókedvtől kipirosodott arccal gyalogolt haza. Miután hazaért, édesanyjához sietett, hogy elmesélhesse neki a fantasztikus délutánját. Anyukáját a hálószobájában találta meg, éppen olvasott.

- Szervusz Anyu! – köszöntötte barátságosan az asszonyt. – Képzeld, csodálatos délutánom volt. Rengeteget játszottunk Ábellel és a testvéreivel, ettünk buktát, amit az édesanyja sütött. Sőt, még a pajtát is megnézhettem!
- Ó, valóban drágám? Ennek csak örülni tudok. Most már különbséget tudsz tenni a szegények és a gazdagok közt. A saját szemeddel láthattad az eltérő szokásokat. Örülök, felettébb örülök, drágám. De mondd csak, hogy látod te ezt? – érdeklődött az édesanya valós kíváncsisággal a szemében.

A fiú elgondolkodott. Hosszasan elmélkedett, s ezalatt az anyai szem arca minden részletét bejárta. Majd hirtelen megszólalt:

- Azt látom Édesanyám, hogy míg a mi házunkat hideg kőkerítés veszi körül, addig Ábelék házát a természet és a tó veszi körül, s övéké a birtok, míg a szem ellát. Azt is látom még, hogy míg nekünk csupán néhány csirkénk van, s egy kutyánk, addig Ábeléknek négy kutyájuk és több háziállatuk van. Szintén látom, hogy míg a mi kertünkben drága lámpák világítják az utat, addig náluk a csillagok szórják a fényüket. S végül azt láttam, hogy nekik van idejük egymásra. Beszélgetnek, játszanak, jól érzik magukat. A szeretet összetartja őket. Elmélyíti a köztük lévő kapcsolatot. De anyu, ti mindig dolgoztok! Sosem vagytok itthon.

A gyermek szava nem számonkérő volt, sokkal inkább szomorú. Felszínre tört belőle az elkeseredettség, aminek úgy érezte, hangot kellett adnia.

Az édesanya hallgatott. Megérintették fia szavai. Magához húzta, átölelte. Nem szóltak egymáshoz, csak feküdtek és hallgatták egymás szívveréseit. Nem számolták a perceket, az órákat, csak úgy voltak egymás mellett. Anya és gyermeke. A meghitt együttlétet a fiú suttogó hangja szakította félbe:
- Köszönöm Anya, hogy lehetőséget adtál rá, hogy megtudhassam, milyen gazdagok lehetnénk.

Az asszony lesütötte szemét. Most a fia tanította meg valamire. Apró könnycseppek csordultak le vékony arcán. Felnézett a fiára. Belenézett az égkék szemekbe, s megpillantotta a boldogságot. Mert a boldogság bennünk van, s csak rajtunk múlik, hogy miként tesszük a magunk és mások életét szebbé.



Hozzászólások

@


A rovat további cikkei

Póda Erzsébet

A kislány az ablakban könyökölt. Vastag pokrócba bugyolálva, egy széken térdelve nézte a sötét éjszakát.

2021.12.28.  2    10


Kempelen, a magyar Da Vinci

Reczai Lilla

Mesekötet a zseniális Kempelen Farkasról.

2021.11.29.   


Hallgass a szívére!

Marie Fredriksson - Helena von Zweigbergk: :Listen To My Heart - Hallgass a szívemre! című könyvét ajánljuk mindenkinek!

2020.12.9.   


Macskakő

Póda Erzsébet

Amikor nagyanyámat, akit különleges képességei miatt boszorkánynak tartottak a faluban, eltemették a temető sarkában, arccal lefelé, egy három méterre leásott gödörbe, úgy zokogtam, mint egy kisgyerek.

2019.3.19.    11


A NŐ

Oriskó Norbert

Az "Egy vadász naplója" sorozatunk befejező része.

2018.2.19.    4


Karácsonyi díszek

Wolner Annamária

Egész éjszaka hatalmas pelyhekben hullott a hó, és reggelre mindent beborított.

2017.12.22.    6


Barna Berni:The One

Wolner Annamária

Ez a könyv nem akarja megmondani a tutit. Finoman, de határozottan ültet le, és elgondolkodtat.

2017.2.14.    26


Sorstanulság

Póda Erzsébet

Akkor, amikor találkoztunk, s beszélgetni kezdtünk, férfias volt, pont, mint ahogy azt megálmodtam.

2016.8.25.    9


A pipacsok hallgatnak

Póda Csanád

Mikor elindult, már hallani vélte a távolban a rendőrautók szirénázását. Persze lehet, hogy csak a füle csengett, bár izgulni nem izgult.

2016.3.30.    3


A hosszú élet titka

Mester Györgyi

Amikor a vásárcsarnok kijáratánál összefutottak, mindkettejük kezében hatalmas, tömött szatyrok lógtak, mégis, udvariaskodni próbáltak egymással.

2016.2.13.    8


Végső diagnózis

Mester Györgyi

Fáradékony? Hát, tudja, én se bírnék órákat ilyen magas sarkú cipőben járni.

2015.10.19.    17


Birkatársadalom

Danczi Mónika

A hatalmasok azon törték a fejüket, hogyan lehetne minél nyugalmasabb életet élni.

2015.9.30.    22