Oltalom


Póda Erzsébet  2009.1.8. 9:04

Azt a kis Mária-szobrot hoztam magammal otthonról, mást semmit.

Anyám meghalt, apám újranősült. Stafírungot nem kaptam, csak a ruhát, ami rajtam volt, meg annyi holmit, ami belefért egy batyuba. A Mária-szobrot úgy hoztam el, hogy senki se tudott róla. Azt is csak én tudtam, hogy csodálatos tárgy. Ezt még az öreganyám mesélte. Azt mondta, nagyon régi szobrocska ez, ki tudja honnan való, de varázsereje van, mert a mi Nagyasszonyunk mindig megsegít a bajban. Nem tudom, miért ragaszkodtam hozzá annyira, de a cókmókom összeszedésekor egy hirtelen gondolattól vezérelve leemeltem az almáriumról és a batyumba süllyesztettem. Senki se vette észre, és senki se hiányolta. Mert senki se tulajdonított neki olyan fontosságot, mint én.
A kis szobrocska aztán az évek során megsegített. Már nem is emlékszem, mi mindenért fohászkodtam hozzá, de az biztos, hogy a legtöbb esetben teljesültek a kívánságaim. Nem voltak ezek nagy kívánságok, sose voltam igényes. Csak egészséget kértem az én hites uramnak, gyerekeimnek. Néha valamivel több lisztet, máskor esőt, vagy kisebb fagyokat. Szépen csordogált az életem, s mivel sose voltak merész elképzeléseim az életről, jól meglettem volna életem végéig, ha nem tör ki a háború.
De kitört, és kis városunkba is elért a front. Orosz katonák jöttek, már a nevüktől is rettegett mindenki. Szörnyű hírek érkeztek a környékbeli falvakból. Fosztogattak, gyilkoltak, kegyetlenkedtek, asszonyokat, kislányokat erőszakoltak meg, majd főbe lőtték őket. Azt gondoltam, ez nem lehet igaz! Az Isten nem lehet olyan igazságtalan, hogy nem lép közbe, nem mutat jelet, vagy nem bünteti meg azokat, akik vétkeznek a parancsolatai ellen. Miért nem csap le büdös ménkűvel? Miért nem árasztja el özönvízzel a földet, ha ilyen szörnyűségekre került sor? Hiszen a bibliában is meg van írva, hogy Szodoma és Gomorra városát büntetéssel sújtotta, akkor most miért tétlenkedik? A mostani emberi bűnök sokkal borzasztóbbak! De Isten hallgatott, én pedig rettegni kezdtem. A hírek egyszer szörnyűbbek voltak. Először azt gondoltam, a többiek csak riogatják az embereket. De egyszer, hazafelé menet, a vasútállomásnál megláttam a menekülteket: szakadt, véres ruhájú, üres tekintetű, összevert asszonyokat halott csecsemőjükkel, vagy síró gyermekeikkel a karjukon. Akkor azt gondoltam, Isten magunkra hagyott. Rohantam egészen hazafelé, be a konyhába, a tűzhely mellé, ahol kicsiny fiam egy faragott falovacskával játszott bölcsőben fekvő párhónapos húga mellett. Talán ők is érezték, hogy nagy baj van itt, mert napok óta csendesen viselkedett mindkettő. Kisfiam nem kérdezett, nem toporzékolt, ha nem kapta meg, amit akart, s étkezéskor se nyafogott, hogy miért van már megint főtt krumpli. Apró lányom se sírt, csak nyöszörögve jelezte, hogy éhes, s miután megszoptattam, nem nyűgösködött tovább. Az uram, az én drága öregedő uram, egyre sóhajtozott, mi lesz velünk... Azt mondta nekem, már megbánta, hogy feleségül vett engem, a fiatal félárva lányt, hiszen ez elől a rettenet elől nem tud megvédeni. Katonának nem vették be, túlkoros volt, cipészként dolgozott, abból a kevéske pénzből éldegéltünk, amit megkeresett.
Már egy ideje rebesgették, hogy jönnek az orosz katonák. Hogy mi sem ússzuk meg. A vasútállomásnál egyre több volt a sebesült embert. Katonák is, civilek is. Már ide, az udvarunkba is elhallatszott a sírásuk, jajgatásuk, az asszonyok sikolyai. Többször nem mentem azon az úton, a vasút felé, hogy ne lássam még egyszer azt a szörnyűséget. De nem volt hozzám kegyelmes az ég. Mikor befordultam az egyik elkerülő utcába, a járdaszélen hevert néhány hulla. Köztük kicsiny gyerekek is. Patakokban folyt a könnyem, ahogy rohantam hazafelé. Az én drága uram a konyhaajtóban várt, az udvaron többen összegyűltek. Suttogva beszéltek, csak karjuk gyors lengetésével mutogattak nekem, hogy siessek, nagyon siessek! A szomszéd házban lakott egy ember. Családja nem volt, az előző háborúban rokkant meg, gazdagabb volt, mint mi, többiek, akik ott éltünk abban az udvarházban, és mindenki tudta róla, hogy jószívű, bajban mindig lehet rá számítani. Ő mondta, hogy itt vannak az oroszok, már az utca elején fosztogatják a házakat. Hallani is lehetett a visítást, jajveszékelést.

Összekaptam a gyerekeket, kicsi fiam, mintha megnémult volna... Pici lányom kerek szemmel meredt ki a pólyából. Mintha a szemével mondta volna, hogy mindent ért. Pár apróságot össze akartam szedni, de az a jó ember a szomszéd házból intett, hogy hagyjak mindent, rohanjak utána, mert hisz itt vannak a katonák!
Fiamat az apja karjába tettem, lányomat magamhoz szorítottam és beszaladtam a házba. Lekaptam a polcról a kis Mária-szobrot, a pruszlikomba tettem, és rohantam vele a többiek után. Voltunk vagy tízen. A jó ember a konyhájába terelt bennünket, félrehúzta az asztalt, felemelte a padlót, és szótlanul mutatott az ott tátongó üregre. Pillanat alatt leugráltunk a sötét verembe, majd a férfi visszarakta ránk a súlyos deszkákat. Sokáig nem hallottunk semmit, de a dübörgő csizmák csakhamar majd megsüketítettek bennünket. Talán már itt volt a szoptatás ideje, akkor nem is tudtam, hiszen a nagy rohanásban semmire se tudtam gondolni, a pici lány meg egyszercsak elkezdett mocorogni, nyöszörögni. Mindannyian megrémültünk, mert hallottuk odafentről a kiabálást, az orosz beszédet, azt is, ahogy házigazdánk próbál szót érteni az üvöltöző orosz katonákkal. Talán pálinkát kínált nekik, mert az ordítozás alábbhagyott, a dübörgés is, és nevetgélést hallottunk. Kisbabám a zaj elültekor ismét nyöszörgésbe kezdett. A szívem dobogását fülsüketítő robajnak hallottam, attól féltem, azt is meghallják fölöttünk. Kislányom egyre hangosabb lett, és kétségbeesésemben istentelen gondolatok támadtak a fejemben. Ám akkor egyszer csak valami melegíteni kezdte a mellkasomat. A szobrocska! Elővettem, és apró babácskám pólyájára helyeztem. A nyöszörgés elhalkult, kislányom elcsendesedett, talán el is aludt. Lélegzetvisszafojtva vártuk, mi fog történni.
Az orosz katonák még dorbézoltak odafent egy darabig. Ki tudja meddig, az időt ott a mély veremben nem lehetett érzékelni. Lehet, hogy csak pár perc volt, lehet, hogy órákon át duhajkodtak a kegyetlen orosz katonák a mi jó szomszédunkkal.
Másnap, mikor már egy ideje csöndes volt felettünk a padló, talán aludtunk is közben, motozást hallottunk, majd felemelkedett az első vastag deszka. Végig csöndben voltunk.
Megmenekültünk, a katonák reggel elhagyták a várost!
Később hallottuk, azazhogy akkor már láttuk is, mi történt azokkal, akik ezen a napon nem tudtak elmenekülni. Jól jártak, akiknek csak elrabolták minden vagyonukat... Az egyik ismerős fiatalasszonyt, akivel olykor-olykor együtt mentünk a piacra, gyönyörű szép szőke haja volt, két alig tízéves lányával együtt több katona is megerőszakolta, majd a két kislányt felakasztották az ajtóbejáratnál, az anyjuknak pedig elvágták a torkát. Úgy feküdt ott az ajtó előtt, szétterülve, nyakán a fekete sebbel, szétbomló szőke haját beborította a megalvadt vér.
A mi városunkban egyedül mi kerültünk ki ebből a szörnyűségből, úgy, hogy megúsztuk egy karcolás nélkül. Igaz, mindenünket elvittek, lakásunkat szétrombolták, és Isten is magunkra hagyott. De életünket, két kicsi gyermekem életét is, megmentette a Mária-szobor.



Hozzászólások

@


Kapcsolódó cikkek

Macskakő

Póda Erzsébet

Amikor nagyanyámat, akit különleges képességei miatt boszorkánynak tartottak a faluban, eltemették a temető sarkában, arccal lefelé, egy három méterre leásott gödörbe, úgy zokogtam, mint egy kisgyerek.

2017.3.5.    5


Sorstanulság

Póda Erzsébet

Akkor, amikor találkoztunk, s beszélgetni kezdtünk, férfias volt, pont, mint ahogy azt megálmodtam.

2016.8.25.    9


Póda Erzsébet

A kislány az ablakban könyökölt. Vastag pokrócba bugyolálva, egy széken térdelve nézte a sötét éjszakát.

2014.12.31.  2    10


Csönd

Póda Erzsébet

Néha nem lehet azt mondani, hogy majd lesz valahogy.

2013.9.15.    26


Olthatatlan parázs

Póda Erzsébet

Bátyáim óvtak széltől, naptól, hideg víztől, rossz időtől, mások csípős nyelvétől.

2013.3.3.  1    27


A kisbaba

Póda Erzsébet

Rekkenő hőség volt. Mezítelen talpamat hiába dörgöltem némi enyhülés reményében a fűcsomóhoz. Nem segített.

2012.6.24.    11

A rovat további cikkei

Barna Berni:The One

Wolner Annamária

Ez a könyv nem akarja megmondani a tutit. Finoman, de határozottan ültet le, és elgondolkodtat.

2017.2.14.    18


Karácsonyi díszek

Wolner Annamária

Egész éjszaka hatalmas pelyhekben hullott a hó, és reggelre mindent beborított.

2016.12.25.    4


A pipacsok hallgatnak

Póda Csanád

Mikor elindult, már hallani vélte a távolban a rendőrautók szirénázását. Persze lehet, hogy csak a füle csengett, bár izgulni nem izgult.

2016.3.30.    3


A hosszú élet titka

Mester Györgyi

Amikor a vásárcsarnok kijáratánál összefutottak, mindkettejük kezében hatalmas, tömött szatyrok lógtak, mégis, udvariaskodni próbáltak egymással.

2016.2.13.    8


Végső diagnózis

Mester Györgyi

Fáradékony? Hát, tudja, én se bírnék órákat ilyen magas sarkú cipőben járni.

2015.10.19.    17


Birkatársadalom

Danczi Mónika

A hatalmasok azon törték a fejüket, hogyan lehetne minél nyugalmasabb életet élni.

2015.9.30.    22