Őszi erdőben

Huszár Ágnes  2011.9.28. 4:50

Egyre gyakrabban szürke az ég, és minden nap a hervadás sóhaja hallatszik a virágoskertből.

A szirmok színe fakul, a levelek elfonnyadnak, majd elszáradnak, végül lehullnak a földre. A talaj kora reggel nedves erdőillatot áraszt. Az őszi eső utáni pára és köd mind gyakrabban belengi a tájat.

A nap még a reggeli ébredésünk előtt kel, de már nem sokáig előzi meg az embereket. Már gőzölög a víz az üstben, amikor a domb mögül előbukkannak az első napsugarak. Most még mosolyt csal az arcomra, hogy a fák lombjának legteteje a sárga napfényében fürdik. Minden reggel kitartóan reménykedem, hogy ez így marad egész nap, és a vénasszonyok nyarát élvezhetem ősz elején.

Aztán ólmos fáradtság lesz úrrá rajtam, és a szürkeségben találom magam az esőfelhők alatt. Cseperegni kezd, mikor a hegyeket és dombokat járom. Összehúzom a köpönyegem, nyakamra kanyarítom a kendőm és felveszem a kalapom. Elered az eső. Az esőcseppek koppannak a fák és bokrok levelein, egyre gyorsabb és gyorsabb ritmusú dobogássá erősödik a zenebona. Kitartó őszi eső tisztítja meg a lombokat, és fokozatosan átnedvesíti a talajt.

Elég! – gondolom. Elmormolok néhány szót, és ezzel feldühítem a szelet. A sötétszürke felhők lassan szétoszlanak, a szél süvít, de csak addig, amíg a suttogásomat meghallja. Ennyi fondorlat után újra előbújik az őszi nap, és fénnyel áraszt el mindent. Kiérek a tisztásra, a cipőm minden lépésemmel ezer esőcsepp-gyöngyöt gurít szét. Az élénkzöld fűben apró barna kalapos gombákat fedezek fel. Lehajolok a vargányákhoz, beszívom az illatukat, majd néhányat berakok a kosaramba. Itt-ott még sárga kikerics virít. Finom gyógyteát készítek majd belőle – gondolom, és leszakítok pár virágot és levelet. A tisztás szélén felbukkan egy borókabokor vidám kék színű bogyóival. Egy nagy tenyérnyi juharlevelet teleszedek a bogyókkal, majd a tekintetem a szomszédos bodzabokorra téved. Holnap ide visszatérek, hiszen a bodza fekete, érett bogyóit mind egy szálig leszedhetem. Egy röpke pillanatig a belőle készülő lekvár illatát érzem. Elmosolyodom, és arra gondolok, hogy talán megkérem madárbarátaimat, hogy segítsenek a bogyók begyűjtésében.

Galagonya, kökény és madárberkenye bokrokkal találkozom erdei sétám során. Fényesen csillogó piros, narancssárga és kék bogyói bólogatnak felém. Egy-egy juharlevél megtelik velük, és gondolatban összegyűjtöm azokat a bájitalokat, gyógyteákat, amelyekbe ezek a termések szükségesek.

Köpenyem szélét egy csipkebokor akasztja meg. Türelem – gondolom –, veled meg kell várnunk az első fagyos reggelt, hiszen akkor leszel a legfinomabb alapanyag, ha már egyszer megcsípett a dér. A csipkebogyóknak így még hagyok egy kis időt a pirulásra.

Gondolataimat távolról ide szűrődő gyerekhangok szakítják meg. A hang irányába fordulva egy nagyobb és egy kisebb gyerek alakját látom feltűnni a fák között. Távol vannak, nem kiáltok nekik, nem is akarom őket megijeszteni. Vajon egyedül vannak, szüleik nélkül? Vidám hangjuk idehallatszik, biztosan hazafelé igyekeznek. Tekintetem újra a talaj felé fordul, hiszen a lábam előtt katángkóró és édesgyökér tűnik fel. Távolabb fekete nadálytövet látok, és eszembe jut, hogy mindhárom növényből szednem kell. Le is tépek pár tövet a növényekből, és szépen elrendezem azokat a kosaramban.

Feltekintek, és észreveszem a távolban a két, színes folttá zsugorodott gyereket. Belém hasít a felismerés, hogy nem jó irányba haladnak, egyre beljebb kerülnek az erdőben. Nekiiramodok, hátha utolérem őket, majd megtorpanok egy hatalmas fa törzsénél, és tudom, hogy nem mehetek tovább. Itt a határ, ezt nem léphetem át a túloldalon élő gonosz némber és köztem megkötött egyezség miatt. Kiabálnom is kár, hiszen neki nagyobb a hatalma és gyakorlata. Kígyót-békát, rossz nyavalyát küldene rám, ha belépnék az ő világába és beleavatkoznék az ő dolgába. Látom, hogy a pici színes alakok a mézeskalácsház felé tartanak, elmormolok egy bajban segítő varázsigét, és bízom abban, hogy ezek a gyerekek túljárnak a gonosz vénasszony eszén.

Hozzászólások

@

Küldés