Pirike, a milliomos barátnő

Póda Erzsébet  2009.4.17. 13:55

Néha annyira beképzelt vagyok, hogy az a meggyőződésem, a barátaimnak szükségük van rám.

Esemest kaptam: „Szombaton ne csinálj programot! 15-e lesz. Életem nagy lehetősége. Nem hagyhatsz cserben! Két óráról van szó. Este 8-től fél 11-ig.”
Néha annyira beképzelt vagyok, hogy az a meggyőződésem, a barátaimnak szükségük van rám. „Nem hagylak cserben, számíthatsz rám.” Írom vissza önelégülten. És még hozzáteszem: „Miről van szó?” „Meglepetés. Majd szóban.” Jön a válasz. Nekem igazi barátaim vannak, konstatálom elbizakodottan. Meglepetést is tartogatnak. Per pillanat ez az egy barátnőm.
Felvirrad a nagy nap. Szépen kell öltöznöm, valami puccos helyre megyünk. Újdonsült barátnőm, Pirike, a milliomosnő (a fene tudja, miért jár utánam annyiszor?!), a ház előtt dudál. Sajnálom szegény észjárásában nem éppen fürge, de kedvesen naivnak tűnő barátnőmet, hisz annyit panaszkodott, hogy senki sem akar vele barátkozni. Hetek óta bombáz az üzeneteivel és hívogat kávéra, ebédelni, ide-oda. Egyébként nem igazán ismerem, de van egy közös ismerősünk, akivel időközben megszakadt a kapcsolatom. Nem tudom, Pirike miért ragaszkodik mostanában ennyire hozzám – de a végére ez is kiderül. Szóval, eddig nem mehettem, sok a kötelességem, de a hétvégére ígéretet tettem neki. Ne legyen szegény annyit egyedül, mert elmondása szerint halálra unatkozza magát! Így most kellemes illatfelhőt hagyok magam után, és beülök barátnőm kocsijába. Gázt ad, a kuplunggal nem kell bíbelődnie, automata sebváltója van. El kéne ájulnom a drága autójától, de nem igazán vagyok rá képes. Az autó számomra használati tárgy, és nem ékszer. Kíváncsiskodom, hova megyünk, mi ez a nagy titokzatosság? A tippem, hogy fogadásra. Milliomosok és celebrityk közé. Tévedek…
– Képzeld – kezdi izgatottan –, most szerdán voltam a jósnőnél.
Amúgy péntekenként szokott.
– Látott valamit – mondja.
– Mit látott? – kérdem, és a kíváncsiságtól felvonom a szemöldököm.
– Egy dátumot. Tizenötödikét. Nem látta pontosan melyik hónap tizenötödikéje, és azt se, mi lesz akkor, de a lelkemre kötötte, hogy ne maradjak otthon. Azt tanácsolta, menjek el egy jó helyre. Mondjuk veled. El fog jönni a nagy Ő. Biztosan. Érezte. És most már én is érzem.
Én nem érzek semmit. De mégis! Enyhe kényszert arra, hogy azonnal kivessem magam az út menti fák közé. Itt ülök, rajtam a legjobb gönceim, mind a három. Azt hittem, valami irtó fontos feladatot kapok, meg kell mentenem valakinek az életét, de legalábbis megismerkedek napjaink felső tízezrének kiválasztott tagjaival, és megkérdezhetem tőlük a siker titkát. Vagy egy híres művész titkos előadására sietünk, és még egy tiltott kakasviadal is belefér, ehelyett csak egy homályos jóslat kétes beteljesülése után kajtatunk. Nem lehet igaz!
Sétálunk a korzón. Drága éttermet keresünk. Azazhogy én nem, csak a barátnőm. Nekem az ilyesmire nincs pénzem. De vonz a dolog, hogy bepillanthatok a megfizethetetlen vendéglők meghitt világába, sőt meg is kóstolhatom a sztárszakácsok főztjét. Pár órára azt hihetem, én vagyok a celebrity, igazi úrinő… Igaz, úrinő vagyok amúgy is, csak éppen pénztelen.
– Ez jó lesz – mondja a barátnőm, és bevonul. A pincér majdnem összecsinálja magát.
Vigyorogva kíséri a legjobb asztalhoz. Mögöttük kullogok. Hiába, nem én vagyok itt törzsvendég… Nekem csak az ideiglenes uszály szerepe jut. Helyet foglalunk hát. A legjobb kilátás, nemdohányzó részleg. A pincér nem hagy magunkra. Ajánl, mosolyog, készséges. Nasit hoz, bort kóstoltat, majd rohan a séfhez megrendelni az általunk kiválasztott nemes étket. Barátnőm lábszagú tengeri herkentyűket rendel, én maradok a tésztánál. Iszogatunk, és a felhozatalt nézegetjük. Nem kényeztet a sors. Csupa öreg, fonnyadt, kopasz, öltönyös pasas, némelyikük alig tud mozogni. Egy jó pontjuk van: egytől-egyig gazdagok. Gyér a fény, ezért mindegyikük még húsz évvel idősebbnek néz ki a koránál. Ijesztő múmiafejek… Barátnőm egy kicsit csalódott, de a kaja jó. Szótlanul fogyasztunk. Én már az elején gondoltam, hogy a jóslat egy nagy hülyeség, de ennek csak egyszer adok hangot. Pirike lehurrog, a jóslat komoly dolog! Így hát megpróbálom élvezni a helyzetet. Akkor szomorodom el csupán, mikor az étel és a koktél elfogyasztása után ránézek barátnőm csalódott arcára. Mindent elárul. Keserűen mereng az élet igazságtalanságáról, a szerelem értelmetlenségéről. Mélységesen egyetértek vele, csak a naivságán csodálkozom. Hogyhogy elhitte a „jóslat” minden szavát…?
Szótlanul süvítünk az éjszakában.
– Pedig a jósnő megmondta…! Valamit rosszul csináltam – mondogatja barátnőm, és már kezdek nagyon hazavágyódni.

Két nap múlva felhív:
– Azt mondta a jósnő, hogy elrontottam. Nem vettem észre. Pedig ott ült a közelünkben… Ott volt. A jósnő érezte…
Erőltetem az agyam. Biztosan tudom, hogy nem volt ott senki. Tőlünk jobbra a hatszemélyes asztalnál hat hetvenes átlagéletkorú ember ült. Balra két pasi, akik úgy néztek egymásra, hogy abból kiderült minimum élettársak. Beljebb egy nyolcvanéves papi egy szintén nyolcvanas mamival. Odébb egy fiatalabb társaság, amelynek egyik nőtagja a vécében megkért, hogy kapcsoljam össze a gombokat hátul a blúzán… Bekapcsoltam. A háta hozzáért a mellemhez, ő rám mosolygott, de esküszöm, csak ennyi történt.
Nem vontam kétségbe a jósnő szavait, csak megértően hümmögtem a telefonba.

Ma múzeumba megyünk. Pirike ugyanis többször is felhívott, és már két hete azzal üldöz, hogy menjünk el valahova, mert ő annyira unatkozik. Én nem unatkozom, mindig csinálok valamit, és ha nem, még akkor is. Azt ajánlom neki, hogy olvasson könyvet. Csak sóhajtozik a telefonba: nincs neki arra ideje… Azalatt inkább unatkozik? Ezt azonban inkább nem firtatom. Rövid tapasztalatom alapján egyébként sem túl bonyolult a gondolkodása. Megint a hétvégét szánom arra, hogy vele foglalkozzak, s mivel rám bízta a program kitalálását, múzeumba megyünk. Nem igazán lelkesedik az ötletért, de azt mondja, utána bemegyünk a kedvenc éttermébe, úgyhogy ez megnyugtatja. A bejárat előtt megint magával ragad az a különleges érzés, ami miatt annyira szeretek múzeumokba járni! Számomra ez egyfajta időutazás. Az egyiptomi részleget már tucatszor láttam, fejből tudom, mi hol van, és izgatottan mutatom a barátnőmnek a kiállított tárgyakat, mesélem a történeteiket. Például az ókori parfümkészítésről, melyet saját fantáziám szerint szövögetek. Nem telik el öt perc, már tudom, hogy Pirike mélységesen unatkozik… Lelkesedésem alábbhagy, már nem magyarázom, mi micsoda, hol találták, hány éves, és meg sem próbálom belevonni a történelmi találgatásaimba. Barátnőm arca mindent elárul. A látogatókat nézi, vagy üres tekintettel bámulja a vitrint, esetleg oldalba lök egy-egy jóképű vagy jól öltözött férfi láttán.
Míg én a kiállított tárgyak felé fordítom a fejem, ő a másik irányba. Ilyen gyorsan még sosem mentem végig az egyiptomi részlegen… Megkérdezem, kedveli-e a festményeket? Bólogat, ő aztán nagyon. Múltkor is vett egy irtó drága képet a nappalijába. Nem igazán tetszik neki, a művész nevére sem emlékszik így hirtelen, de nagyon divatos…
Na jó, akkor felmenjünk a képtárba? Bólogat, igen, az jó lesz. A kedvenceimhez vezetem. A jelenet megismétlődik, a lelkesedésemnek egy mikrorésze se ragad át rá. Megkérdezem, tetszik-e, azt válaszolja, ühüm, és mondja, hogy fáj a lába, ő leül, én csak nézegessek. Hát igen: a tizenkét centis világmárkás cipőjében tényleg nem lehet egyszerű dolog múzeumot járni! A pasikat stíröli. Melléülök és tudakolom, melyek az ő kedvenc festői. Itt olyanok nincsenek, válaszolja.
Indítványozom, hogy menjünk inkább valahova máshova.
Barátnőm fürgén szedi a lépcsőket tűsarkú cipőjében, és már megyünk is a másik kedvenc puccos éttermébe. Ő itt érzi magát igazán elemében. Társalgásunk lapos. Pontosabban, most én unatkozom. Míg úrinő módjára turkál a tányérjában, és csak a legdrágább falatokat csipegeti ki, megint a pasikat figyeli, és arról mesél, milyen nehéz az élet számára. Ismét a vágyálmát ecseteli: egy középkorú öltönyös férjnek esténként fűszeres vacsorát készít, a vörösbort vagy a pezsgőt már a kandalló előtt fogyasztják el, s utána jót szeretkeznek.
Könnyű neked, szegezi rám hirtelen a borospoharát, rendes férjed van, és sóhajt egy tüdőből szakadót. Csak egy ahával kommentálom. De aztán azért csak odaszúrom, hogy az ő exférje is rendes, hiszen pénzzel támogatja, neki még dolgoznia sem kell, mégsem szenved hiányt semmiben. Nem kellett volna. Pirike haragszik, és szapulja az exét, aki szerinte egy szemét alak, fukar, és az ágyban se egy nagy szám, ezért is volt neki szüksége annyi szeretőre a házassága alatt. Különben is, a férjének is van már szeretője, egy fiatal, buta liba, akinek csak a pénz a fontos… Ő azonban soha nem elégedne meg ennyivel, számára egy igazi úriember, de legalábbis egy üzletember a megfelelő partner. És megint siránkozni kezd a boldogtalan életéről. Ebben a témában nem igazán vagyok társa.

A számítógép képernyője előtt ülök, és próbálom összeszedni a gondolataimat, hogy az írás, amely a kezem alól kikerül, ne legyen fércmunka, mikor csörög a telefonom. Pirike egyébként unott hangja most izgalommal telítődött. Azonnal találkoznunk kell, mondja, azonnal. De most nem érek rá, mondom, és bosszankodom, mert a szerintem velős gondolatok, amelyeket oly soká hajszoltam a fejemben, míg össze tudtam szedni, most egy pillanat alatt szétszéledtek. De Pirike erőszakoskodik: muszáj! Gyenge akaratom rábólint végül: hát jó, hol találkozunk? Egy óra múlva már bizalmasan közel hajol hozzám az étterem (hát hol másutt?) asztala fölött, és izgatottan meséli, hogy a főváros utcáján leszólította egy öltönyös férfi, egy igazi úriember.
– Honnan tudod, hogy úriember? – kételkedem. -- Lehet, hogy csak szélhámos…
– Nem, nem szélhámos – rázza jelenleg épp szőke fürtjeit, és máris sorolja a márkákat. Mármint a férfi kabátjának, öltönyének, cipőjének, karórájának márkáját. – Aki ilyet visel, az úriember! – durcásan toppant a lábával az asztal alatt.
Kiderül, hogy nem is igazán Pirike, hanem a barátnőm új csizmája keltette föl a pasas figyelmét. Az utcai leszólítást, mely a csizma dicséretével kezdődött, egy közös kávézás követte. Pirike szerint a férfi külföldön dolgozik, rengeteget utazik, méghozzá repülővel, pislant hozzá nyomatékosan.
Nem győzök ámuldozni!
– Rólam érdeklődött – mondja. – Én pedig elmondtam neki, hogy sokat olvasok. Például itt van ez a Tuppervare – csapja a könyvet az asztalra, melyre ez van írva: Kurt Tepperwein. – És mondtam neki, hogy én sohasem olvasok olyan ócskaságot, mint az az Agata.
Christie-re céloz, mert a minap közös ismerősünknél ezt a könyvet látta. És Pirike szerint Agatha Christie ócskaság. Nem sértődöm meg, hogy kedvenc írónőmet kritizálja. Nem merülök a témába, szerintem Pirike agyában csak fölösleges bonyodalmat okoznék. Viszont a téma mellékleteként megtudom, hogy a krimirajongó közös ismerősünk férje néhányszor már megkörnyékezte. Sőt karácsonyi bevásárlásra hívta, szigorúan kettesben, hogy a feleségének kizárólag Pirike segítségével karácsonyi ajándékot vásároljon az egyik híres fővárosban. Felajánlotta neki, hogy a fáradságos bevásárlóutat közösen pihenjék ki egy szállodában. Pirike konstatálja: ő sokkal jobb nő, mint a közös ismerősünk, és a férj bármikor kapható egy kis szextúrára, hiszen őt sokkal jobban kívánja, mint a feleségét.
– A pasi beszélgetés közben egyre csak az új lakkcsizmámat nézegette az asztal alatt. Ha láttad volna milyen feltűnően!!! Meg is dicsérte, mondta, hogy kifinomult az ízlésem, hiszen ez a legújabb divat. Végül meghívott a lakására, de mondtam, hogy nincs időm. Meg aztán nem is ismerem, ez engem eléggé arrogál... Akkor azt mondta, húzzam le a csizmámat, hogy közelről is megnézhesse. De én ilyeneket nem csinálok nyilvános helyen. Szóval fizettem, és eljöttem. Szerinted ez mit jelent?
– Hogy a pasi fétisiszta – válaszolom.
– Lehet, hogy beteg, de úriember – teszi hozzá Pirike. – Láttad volna az öltönyét…!
Hiába is láttam volna, az én szemem nem annyira kifinomult, mint barátnőmé, maximum csak azt tudtam volna eldönteni, amit így is. Hogy fétisiszta. Lehet, hogy a lakása tele van női cipőkkel: szandálokkal, félcipőkkel, csizmákkal… Lelki szemeim előtt máris megjelent a férfi démonian boldog arckifejezése, amint Pirike újonnan vásárolt márkás csillogó csizmáját a polcra rakja, persze előkelő helyre, hiszen úriember…

Még kétszer elmentem Pirikével a kedvenc éttermébe. Csöndesen, unottan fogyasztotta el az ételt. Ő főleg turkált. Csupán a legdrágább falatokat rakta a szájába, mondván, az emésztése sem a régi, és biztosan az a divatos bacilusa van, az a helikusz, vagy helika, vagy valami ilyesmi. Csak akkor költözött némi fény a szemébe, mikor nős szeretőiről mesélt – elképesztő történeteket, melyeket nem hozok nyilvánosságra, mert még én is pirulok helyette –, meg akkor, amikor velem íratta meg az esemeseit az egyik nagyon fontos és nagyon gazdag „úriembernek”, mondván én gyorsabban írok, meg aztán a helyesírásom is jobb, mint az övé. A nagyon fontos úriember megbántotta. A harmadik üzenet után ugyanis kiderült, hogy „csak azt akarja”. Csodálkoztam Pirikén – hisz ő is „ugyanezért” küldte el az első esemest!

Nem sokkal ezek után soha többé nem találkoztam Pirikével. Észjárás híján ugyanis rendkívül kellemetlen helyzetbe hozott az Agatha Christie-t kedvelő közös ismerősünk előtt, amely után már nem óhajtottam a saját rovásomra osztozni az unalmában.

Hozzászólások

@

Küldés