Szívkobold

Puha Andrea  2011.12.5. 6:11

Néha meg vagyok győződve róla, hogy él a szívemben egy kis kobold, akinek nagyon izmos lábai vannak.

Abból gondolom, hogy izmos, mert iszonyat jól tud vele rúgni. Főleg a szívem falát rohamozza meg dzsúdórúgásaival – az ütéseiről nem is beszélve. Szemtelen kis koboldocska, néha nagyon tudom utálni, pedig csak egyetlenegy bűne van: őszinte.

Ül a szívemben, figyel minden rezdülésemre, és ha valamikor hazudni próbálok magamnak, jól belém rúg az ebadta. Eleinte nem figyeltem rá, bármennyire is öklözte a szívfalamat és gyúrta az oldalát, rá se hederítettem. Majd csak elfárad. Hát nem fáradt. Rugdosott megállíthatatlanul.

Rugdosott, mikor fájt valamim, és azt mondtam, jól vagyok. Forgatta a szemeit, zöld arcát még zöldebb tenyerébe temette, épp csak azt nem mondta, hogy: Te szerencsétlen! Belém vájta a körmeit, mikor azt mondtam magamnak, hogy nem zavar, hogy híztam, pedig még a tükröt is kerültem. De leginkább akkor őrült meg, mikor a szakításom napján fennhangon győzködtem magam, hogy ez nekem meg sem kottyant. Cafatokat tépett ki a szívemből, bevetette minden harcművészeti tudását, én meg dühödten veszekedtem vele, hogy milyen agresszív hazug kis állat.

Előszedtem a fájó emlékeket, felidéztem, mutatva, hogy mennyire nem zavar. Elöl hagytam a közös emlékek kis tárgyait, bizonyítékként, hogy:Nesze, látod, nekem van igazam! Végighallgattam minden közös számunkat, dúdoltam koboldom fülébe, de ő csak öklözött, rugdosott fáradhatatlanul. Aztán, mikor aludtam, és gondolatok nélküli álmokba merültem, fáradtan leült, kiropogtatta zöld ujjacskáit, s fejcsóválva várta a reggelt.

Felkelésem első pillanatában egy emlékfoszlány úszott be elém, pedig nem hívtam. Rögtön megvolt szívkoboldom reggeli tornája. Gyűlöltem, hogy emlékeztet, így aztán támadásba lendültem. Kidobtam mindent. A zenelistámat, képmappáimat töröltem, a tárgyakat elajándékoztam, az emlékeimet száműztem. De az emlékek makacsak. Hívatlanul is jönnek, ránk telepednek, belénk ivódnak. Hajtani kezdtem magam. Jött a munka. A kobold csak legyintett, én meg megpróbáltam élni. Nem volt rossz ötlet. Elkezdtem magammal foglalkozni, kihasználtam az elém kerülő lehetőségeket és új emlékeket szereztem, melyeket sokszor felidéztem. Szebb emlékek voltak, mint a régebbiek. Azok meg másfelé szökdöstek, leülepedtek, elhalványodtak.

Néha próbaképpen elmondogattam magamnak, hogy már elmúlt. De még mindig kaptam érte egy kis fenyítést. Kezdtem hallgatni rá. Tudtam, hogy mindig igazat mond, ezért teszteltem magam. Kijelentéseket tettem, melyeket a rúgás erősségétől függően lemértem. Így tanultam meg felmérni a saját lelkiállapotomat.

Egy nap szembejött velem a múltam. Hatalmas rúgásra vártam, készültem a földre vetődni, kapaszkodót kerestem, de csak egy enyhe paskolást kaptam. Hetekkel később megtaláltam a régi zenelistámat. Bekapcsoltam, dudorásztam, majd megszólalt a közös számunk. Vártam a reakciót, de nem mozdult semmi. Koboldom csak támasztotta a fejét, ásított egyet, szemlátomást unta a banánt.

Én pedig még sosem szerettem annyira, mint abban a pillanatban.

Hozzászólások

@

Küldés