Monitor

Póda Erzsébet  2020.10.15. 8:38

Pár évvel ezelőtt már tudni lehetett, hogy nagyszabású agymosóprogramban részesülünk.

Akinek még helyén volt az értékrendje, mert jó nevelést kapott, művelte magát és igyekezett önállóan gondolkodni, még ellen tudott állni. Először talán nyíltan, később inkább csak magában gondolta azt, amit. De akkor még megvoltak a „rések a falon”. Lehetett egymás közt ésszerűen és tartalmasan vitatkozni, és a véleményünket, illedelmes keretek között, fel is vállalhattuk. Senkit sem tettek emiatt nevetségessé, és senkit sem büntettek.


Ma már azonban más a helyzet. Mindenki ott van a monitor előtt: az fiatalok a kezükben tartják a mobilt, laptopot, az idősebbek a tévé előtt ülnek. Így vagy úgy, de minden korosztály manipulálva van. Nem akarjuk elfogadni, pedig így van: azt is megmondják nekünk, miben higgyünk. A monitorból irányítanak, mit és hogyan gondoljunk, mit tegyünk, vegyünk, együnk és igyunk. Nem, már rég nem mi döntjük el, melyik árut vegyük le a polcról, és mi az, amit mi, saját magunk, akarunk vagy szeretnénk! És azt sem, hogy mit kezdünk a rendelkezésünkre álló idővel.

A világesemények közül is csak arról tudunk, amiről tájékoztatni akarnak bennünket. Régebben a közel-keleti harcok képein szörnyülködhettünk, vagy a természeti katasztrófák miatt aggódhattunk. Aztán láthattuk a migránstömeget: testközeli kameraállásból vagy drónfelvételekről. Ma már szinte minden elmúlt: nincs más téma, csak a világjárvány. Az egészségünk is politikai (gazdasági?) és médiaüggyé vált. Az egyes kormányintézkedéseket, legyenek akármilyen megmagyarázhatatlanok és logikátlanok is, mindenki igyekszik (vagy muszáj) betartani.

A járványmizéria lassan, de biztosan szétválasztja az embereket. A családok egy része fizikailag is elszakadt egymásról: van, hogy családtagok hónapok óta nem találkozhattak. Az emberek más része egyenesen kiközösíti azokat az ismerősöket, akik esetleg kapcsolatban voltak a feltételezett vírusfertőzöttekkel. Táborokra szakadtunk: közömbösökre, vírusfélőkre és vírustagadókra. Az utóbbi táborba való tartozás felér a nemrég óta rettegett „kirekesztő!” megbélyegzéssel.


Az emberek többsége mindenképpen félelemben, sőt pánikban él. Félünk a vírustól, miközben azt képzeljük, egy arcmaszk teljesen megvéd bennünket. Félünk embertársainktól. Félünk a korlátozásoktól. Félünk attól is, hogy kihúzzák alólunk a szőnyeget, és nemsokára ismét egy sötét diktatúrában találjuk majd magunkat. Rettegünk, bizalmatlanok vagyunk, zajlik az egymástól való elidegenedés (vagy elidegenítés?) folyamata.

A legszívesebben a monitor előtt ülünk. Onnan várjuk az iránymutatást, a megváltást, a felszabadulást, azt, hogy minden visszatérjen a régi kerékvágásba. De régi kerékvágás már nem lesz. Semmi nem lesz olyan, mint pár évtizeddel ezelőtt, amikor bíztunk és hittünk abban, hogy végre elérkezett számunkra a rég várt szabadság: a szólás, a cselekedet, az élet szabadsága. Még soha nem voltunk akkora rabságban, mint most, itt, a monitorok előtt.

Írásunk a Csallóköz hetilap cikke alapján készült.

Hozzászólások

@

Küldés