Segítsek?

Puha Andrea  2007.9.29. 12:03

Egy épület bejáratához vonultam fedezékbe a hatalmas széllökések elől.

A fejem fölé magasodott egy tető, két oldalt fal vett közre. Fázósan átöleltem magam. Tizenöt perce még gyönyörű idő volt, most meg beborult, dörgött az ég, szemlátomást vihar készülődött.

Pötyögtem egy smst a barátnőmnek, hol vagyok, s hogy ide jöjjön. Falnak dőlve néztem az ítéletidőt. A fák ijesztő szögben hajladoztak, az emberek a széllel küzdve siettek egy fedett helyre. A tér, ami fél órája tele volt, most üres lett. Csak egy idősebb néni igyekezett még felém. Egy háromkerekű, tolószékes biciklialkalmatosságon közlekedett. A széken ült, lábait egyenesen rakta -- valószínűleg nem tudta behajlítani -- s a kezével irányította a kormányt, amelyet tekerni kellett, mint egy pedált. Így hozta működésbe a szerkezetet.

Sokszor láttam már őt a városban. Arcán nem láttam se dühöt, se fájdalmat, se közömbösséget. Szelíd nyugalomhoz hasonlítanám leginkább, ami keveredett a beletörődéssel, és a megszokással. Szívesen köszöntem volna neki ezekkor a találkozásokkor, de nem mertem, mert nem ismertük egymást. S most felém tartott.

Betolatta a járművét a fal mellé, ahol már nem volt tető. Maga mellől előhúzta a mankóját és a lépcső korlátjára akasztotta. Eddig hang nélkül figyeltem, töprengtem, segítsek-e. Tudtam, hogy sokan visszautasítják, mert van bennük büszkeség, dac, s van, aki megalázónak érzi. Most azonban előreléptem és megkérdeztem:
-- Segíthetek?
-- Nem, köszönöm. Már megszoktam -- válaszolta.

Először leemelte az egyik lábát a kezével, kijjebb fordult, majd a másikat is lerakta a földre. A mankók után nyúlt, s azokkal felsegítette magát a lépcsőn. Nemigen foglalkozott velem. Az is megfordult a fejemben, talán sérti az önérzetét az, hogy figyelem, s talán sajnálom, úgyhogy máris magyarázkodni kezdtem:
-- Gondoltam, megkérdem, hogy segíthetek- e, tudja, én úgy születtem, hogy a bal kezem kisebb lett, nem tudom nagyon használni...
Reméltem, így talán megenyhül. Sóhajtott egyet, kifújta magát és rám nézett.
-- Az emberek nem nagyon segítenek, még ha kérem, akkor se. Már megszoktam.

Nagyon is megértettem őt, s megindítottam felé egy biztató mosolyt. Csendesen álldogáltunk ott, az eső hirtelen zuhogni kezdett. Ömlött a víz mindenhonnan, mintha így lenne rendjén. A szél még erősebben kezdett fújni, s behajtott minket az épületbe. Õ hivatalos ügyét intézte itt, én pedig a barátnőmmel találkozva mentem a városba.

Két óra múlva ismét kisütött a nap, simogatta a meleg a hátamat, ahogy az állomás felé bandukoltam. Elgondolkozva raktam egymás elé a lábaimat, mikor megláttam a nénit. Két idősebb asszonnyal beszélgetett. Mikor ránéztem elmosolyodott és köszönt. Én meg vissza. Mosolygós arccal folytattam utamat: jó érzés volt, hogy beloptam magam valakinek a szívébe, s hogy megpróbáltam segíteni.

Csak azért sóhajtottam fel egy pillanattal később, hogy miért nem képes erre mindenki?

Hozzászólások

@

Küldés