Sorszámok

Huszár Ágnes  2010.1.25. 5:50

Avagy a homo sapiens sapiens és az emberséges magatartás

Az ember lányának elromlik a kedve, ha a homo sapiens sapiens – azaz értelmes ember – korlátolt, udvariatlan és az emberséget teljesen figyelmen kívül hagyó viselkedésével találkozik. Így van ez minden esetben, legyen az társadalmi helyzet, illetve találkozás egy nővel, vagy egy férfival.

Hiába próbál a lány mosolyogni és az alapvető, íratlan udvariassági szabályokat betartani, ha a többi nő, akikkel együtt vár az orvosi rendelő előtt, ezt nem teszi. Hiába próbál a vérvételre bejutni a saját sorszáma alapján (a vérvételre a pácienseknek számot kell tépniük), ha más idősebb asszonyok a sorrendet figyelmen kívül hagyva, meglepően fiatalos mozdulatokkal ugranak be a rendelőbe előtte.
A letépett számok sorrendje alapján a következő páciens épp a lány lenne, és számára feleslegesnek tűnő módon magyaráznia kell, a számot felmutatva bizonyítania kell a kézenfekvő, természetes dolgot: most ő következik. Ő következik, annak ellenére, hogy a szemtelen
Valahol a rendszerben is hiba van, gondolja a lány, és megpróbál türelmes lenni a nővérekkel, akik a kezüket széttárva nem tudnak mit kezdeni a helyzettel. Megpróbál arra gondolni, hogy a rengeteg beteggel való foglalkozás minden nap jócskán próbára teszi az egészségügyi nővérek idegrendszerét. Feszülten vár egy pillanatig a rendelőben, mondja, hogy ő következik, de mintha süket fülekre találna ez a mondat. A szemtelen asszony végül eltűnik a képből – talán belátja azt, hogy nem előzhet meg tizenöt soron következő, vérvételre váró embert.
Megjelenik viszont a lány mögött a rendelőben egy másik idős asszony, aki a szám szerint a vérvételre várakozók sorrendjében a lány után következik. Ezzel nincs baj. A meglehetősen fura, kábult, feszült és nem emberi helyzetben, a következő pillanatban majdnem megint igazságtalanság történik. A második idős asszony bent a rendelőben, az egészségügyi nővérek jelenlétében, miután a saját fülével hallotta, hogy igenis a lány van soron, majdnem megelőzi őt a vérvételben.
A nővér szólítja a következő pácienset, hogy foglaljon helyet a széken. Ekkor a lánynak szinte ugrania kell, hogy elfoglalja azt, eközben újra fel kell mutatnia a számot, és újra el kell magyaráznia, hogy bizony ő következik! Az idős asszony értetlenül néz rá, de ez a lányt már cseppet sem érdekli. Ugrásával felveszi az idős asszonyok meghökkentően fiatalos tempóját, az idegrendszere pattanásig feszül, és teljesen kinyílnak a reggeli álmosságtól még félig csukott szemei. A lány saját érdekeit védve, egy vele szemben elkövethető igazságtalanságot akadályozott meg, mégis megszégyenülten, apátiába esve, hát-ez-hihetetlen érzéssel ül a rendelőben. A dühét visszafojtva várja a vérvételt. Arra gondol: még jó, hogy nem a vérnyomását méri a nővér.

Az eset után folyamatosan azon töri a fejét, miért kell az ilyen helyzetekben, amiben nyilvánvalóan rendszerhiba is van (nem igazán működik ez a számot tépő módszer), olyan módon viselkednie a körülmények hatására, amely nem jellemző rá. Persze tudja a választ. Egész nap ott várhatott volna a széken ülve, az éhségtől ájuldozva a vérvételre, ha a maga nyugodt, udvarias, emberséges módján, és a számsorrend alapján (ami természetes lenne) próbált volna bejutni a rendelőbe. Történhetett volna ez így is, a lány értékrendjének, emberséges viselkedésre való törekvésének, udvarias magatartásának fényében, ha ez jellemezné a mi társadalmunkat. Rólunk van szó. Én vagyok a lány, valakinek a nagymamája az a két szemtelen idős asszony, valakinek a felesége és az anyukája az egészségügyi nővér. Mi alkotjuk a társadalmat, az adott időpontban a kórházi rendelő mikrokörnyezetét, s tőlünk függ a helyzet hangulata.

Olyan jó lenne, ha erre a homo sapiens sapiens fajhoz tartozók minden társadalmi helyzetben gondolnának, és akkor én, a lány, ők a nagymamák, és ő, az egészségügyi nővér többet mosolyognánk.

Hozzászólások

@

Küldés