Hová tűntél férfiember?

Nagy Csivre Katalin  2011.7.13. 6:20

Egy babakocsit tologató kismama elmélkedése.

Ez a cím a legmegfelelőbb kezdet gondolataim megosztására, és csak igen halovány sejtésem van, hogy a válasz nyitott marad ezen elmélkedés végére is...

Közhely az utcán közlekedő babakocsis anyuka: olykor sietve, máskor nyugalmasan sétál ide-oda, intéz ezt-azt, ügyes-bajos dolgokat, s talán többen irigykedve gondolják róla: ó, ezek az anyukák! Egész nap csak lófrálnak, „shoppingolnak“, naphosszat kávészünetet tartanak...

Nos, ha esetleg a kedves olvasó nem volt még anyuka, vagy már régen volt az, esetleg a kedves olvasó az „erősebb nem“ jeles képviselője, hamar fellibbentem a fátylat: a helyzet csalóka! A kávészünetek csak röpke pillanatok, és a shoppingolós pl’xsi életmód sem áll közel hozzánk kisvárosi, anyukákhoz. És bátran kijelentem – több sorstársam nevében beszélhetek.

Mondok egy köznapi, talán gyakori és számomra bosszantó személyes példát. A tikkasztó nyári nap végén, mikor már fogytán az energia, a strand, az úszómedence képe csak-csak földereng emlékezetemben, ám a reménytelen sóvárgást maximum egy pohár hideg vízzel enyhíthetem, s letörölhetem a száraz, forró levegő, a városi szmog nehéz vaskos keze nyomát testemről és arcomról.

Nem ritka alkalom, ha júliusra van lapozva a naptár oldala, gyakorta fordul elő, hogy babakocsival is nehéz, olykor magas lépcsőfokokat kell megmászni, mégoly ügyetlenül is, de valahogy el kell jutni a babákkal A pontból B-be. Sajnos az sem ritka alkalom, hogy emberek viharzanak el mellettem, és egyre csak cipelem, cipelem a babakocsit gyerekestül, pakkostól, feljebb és feljebb. Jobb kerék hopp, bal kerék hopp, már egy lépcsőfokkal feljebb, újabb hopp... Talán véletlen, talán nem, de a mellettem elhaladó emberek sorra férfiak voltak. Egytől egyig.

Mondjuk, hogy nem véletlen, és a történtek „jó“ motivációként hatnak, hogy e gondolatok megfoganjanak bennem. Felvetődik bennem a kérdés: vajon a nőtársaim szolidárisak lettek volna, és segítettek volna kocsit cipelni a lépcsőn fel vagy le? Vagy legalább ajtót nyitottak volna nekem? Ki tudja? Viszont, ami foglalkoztat, hogy a mellettem személytelenül, érzéketlenül, bambán, bunkón és szánalmasan, szinte zombiként elsuhanó emberek tényleg férfiak voltak-e, nagy F betűvel? Vagy magukat az erősebb nem tagjaként oly előszeretettel hangoztató, lábuk közt a természet fintoraként, némi plusszal „megáldott” teremtmények. Női hatodik vagy sokadik érzékem jelezte, s szinte a bőrömön éreztem a tekintetüket és az egyikük-másikuk fejében átsuhanó gondolatot: Jujjj, megfogjam a kocsit, ne fogjam meg a kocsit...? De végül mindegyiknél az utóbbi gondolat győzedelmeskedett.

Magamban elgondolkoztam egy percre: talán félnek tőlem? Uramisten! Ilyenek a mai férfiak?! Egy n ő már nem ér meg ennyi figyelmességet, tapintatot? Úgyis mindent elintéz... Megy ez neki nélkülem is..., illetve hasonló gondolatok villanhatnak át ilyenkor egy férfi agyán? Vagy egyszerűen ennyire közönyösek?

A „bezzeg a nagyanyám idejében!“ téma hosszú gondolatsor, most nem kezdem boncolgatni, az olvasóra bízom a folytatását.

Tudom köznapi, banális eset, mindenkivel előfordul hasonló történet, sorolhatnánk naphosszat a hasonló példákat, esetleg még sokkal szánalmasabbakat is. Napjaink rutinja, szürke, semmitmondó, mindennapos kicsiny dolga ez az eset. Vajon jogos-e viszont az ehhez kapcsolódó kérdésem, amivel kezdtem a történetet, és amire egyre csak várom és vááárom választ: Hová tűntél férfiember?

U.i.: Nincs a hétköznapoknak olyan szürke pillanata, amelyben ne csillanna meg egy kimeríthetetlen forrásból ömlő fény, amely minden pillanatban átváltoztatja a csüggedt szomorúságot kifogyhatatlan örömmé. Ebben a pillanatban ez kisfiam tekintete volt, egy következő nemzedékbeli FÉRFIEMBERÉ!

Hozzászólások

@

Küldés