Szoptatni akarok!

Vég Erzsébet  2006.10.17. 11:41

Második gyermekünk születése előtt azt gondoltam, most már minden menni fog, mint a karikacsapás.

Tanulva a fiam szoptatása körüli problémákból, fel sem merült bennem, hogy megint akadhatnak nehézségek.

A kórházi tartózkodásra nagyon szívesen emlékszem vissza, mert „semmi más dolgom nem volt”, mint a kislányommal foglalkozni. Simán megindult a tejem, úgy mentünk haza, hogy az én kis hercegnőm 40 grammot szopott 11 órakor, azután délután háromig édesdeden aludt. Otthon is egész jól mentek a dolgok Lilla hathetes koráig. Akkor átmentünk Somogyba az anyukámhoz, és már másnap éreztem, hogy bár feszül a mellem, mégsem tudja a baba kiszopni belőle a tejcit. Szombat lévén nem nagyon tudtam kihez fordulni, kisírtam a szemem, és halálra idegeskedtem magam.

Szerencsére a nagynéném javasolt egy csecsemős nővért, akihez még aznap elmentem, és aki átmasszírozta a mellemet (három egymást követő napon), mire újra beindult rendesen a tejtermelődés. Addig valamicskét szopott a baba, de jóformán két óra sem telt el az etetések között.

Ágotának, a csecsemős nővérnek, életem végéig hálás leszek. Jaj, de nagyon nagy szükség lenne sok-sok hasonló mentalitású szakemberre! Olyanra, aki nem röstell segíteni. Úgy hírlik, a kórházban is nagyon szeretik a kismamák. Nem véletlenül. Bárcsak az összes nővérke így állna a tapasztalatlan, olykor tudatlan anyukákhoz! Mennyi boldog, kiegyensúlyozott csecsemő és anyuka élhetne közöttünk!

Szomorú tény viszont, hogy Ágotát a kolléganői nem szeretik, sőt egyenesen irigykednek rá azért, amit tesz. Szerettem volna interjút készíteni vele, de nem merte vállalni, mert fél, hogy elveszíti az állását -- a XXI. század elején!!! Nem akartam hinni a fülemnek. Sajnos mégis igaz. Vajon kinek és miért érdeke, hogy áskálódjon? Miért nem érdekük a kórházi dolgozóknak, hogy az elégedett és boldog anyukák „öregbítsék a kórház jó hírét”?

Visszatérve a szoptatásra, a fentiekkel még nem ért véget a kálváriánk. Alig telt el a hat hét, ismét tejzavarba kerültünk. A bal mellemből csak pár csepp tej jött. Nem értettem: ittam elég folyadékot, odafigyeltem a táplálkozásomra, kivételesen nem is idegeskedtem az otthoni teendők elmaradása miatt. Egy rémült hang sikoltott bennem: el fog apadni a tejem?! (Tény, hogy az „agyonizgulós” anyukák körébe tartozom).
Ismét Ágota segítségét kértem, igaz, ezúttal csak telefonon. Kiderítettük, hogy közeleg a „menzesz”, amikor is előfordulhat átmeneti „tejzavar”. Igaza lett, mindössze két napot kellett várnom az eseményre.

Lilla még nincs három hónapos, de ismét bajba kerültünk. Szájsebészeten ki kellett venni a bölcsességfogamat, a helye pedig csúnyán begyulladt. Három nap elteltével már a fülem, a szemgödröm és a halántékom is fájt. Rémülten rohantam vissza az orvoshoz. Írt egy nagyon erős antibiotikumot, ezzel MEGINT NEM LEHETETT SZOPTATNI! A baba tápszert kapott. Minden etetés után fejtem, nehogy elapadjon a tej, vagy begyulladjon a mellem. Mire újra kezdhettem a szoptatást, ismét izgultam egy csomót, hogy egyáltalán elfogadja-e még a cicit, hiszen a cumisüveggel közel sem kell annyit küszködni.

Rendületlenül fejtem és hajthatatlan voltam a szoptatást illetően, de az elmúlt hetek eseményei nagyon elfárasztottak és elbizonytalanítottak. Pedig annyira igyekszem, hogy a legjobbat adhassam a babámnak (tán éppen ezért?), mégis mindig történik valami negatív dolog. Rossz pillanataimban elgondolkodtam, hogy nem kéne-e végleg áttérni a tápszerre...?

Másnak ez úgy megy, mint a karikacsapás, nálam meg minden hatás észrevehető. Ha nem úgy eszem, ha kevesebb folyadékot iszom, ha feldühít valaki -- máris kevesebb a tejem. Hogy lehet ezt átvészelni?!

Utóirat:
Örömmel jelentem, hogy Lilla „visszafogadta” a cicit és boldogan szopizik. Egyelőre van tejem, remélem, így is marad, és azt is remélem, hogy végre vége a negatív szériának!

Hozzászólások

@

Küldés