Szoptatni akartam

Vég Erzsébet  2006.4.25. 8:23

A szoptatásról még manapság is megoszlanak a vélemények: van, aki támogatja, mások nem akarják anyatejjel táplálni a gyermeküket.

Első gyermekemet várva egészséges kisbabáról álmodoztam, és tudván, hogy az anyatejjel szoptatott csecsemők egészségesebbek, szervezetük ellenállóbb, szoptatni akartam. Anyukám pedig azzal igyekezett a „földön tartani”, hogy sem neki, sem a nővéremnek nem volt teje…

A kisfiam egy szombati napon, 3000 grammal és 52 cm-el érkezett közénk. Táplálását illetően megingathatatlannak hittem magam. Farfekvése miatt császármetszéssel jött a világra, ebből kifolyólag a tejtermelésem az átlagosnál később indult be. Ráadásul két napig ki sem mertem őt kérni magam mellé, úgy fájt a sebem, komoly gondot okozott a felkelés és lefekvés is. Addig viszont háromóránként kihozták őt, amikor pedig elvitték, mellszívóval próbáltam működésre ösztönözni a melleimet.

Alig elvitték a babát, már nyúltam is a készülék után… Sokszor még éjszaka is „gyötörtem magam”. Egyik nővér sem világosított föl, hogy inkább aludjak, mert kipihenten mégiscsak jobbak az esélyeim. Sajnos az erőfeszítésemet elég későn koronázta siker, addigra a baba már kapott 20-30 grammnyi pótlásokat etetésenként – természetesen tápszer formájában cumisüvegből. Sajnos nem voltam elég határozott, hogy a nővéreket megkérjem, ne tápszerezzék a gyereket, inkább nekem segítsenek, hogy minél előbb és minél több tejem legyen. Gondolom, belenyomkodni a cumisüveget a baba szájába egyszerűbb, mint fél délutánt eltölteni a sok „tudatlan” kismamával. Az ötágyas kórteremben egyébként nem én voltam az egyetlen „problémás eset”. Szinte mindannyian sokat küszködtünk ezzel, aztán ki jobban, ki kevésbé jól „teljesített”.
Mindeközben nem kis számban érkeztem hozzám a látogatók, így pihenésre nem igazán jutott idő.

Csütörtök reggelre úgy belázasodtam, hogy alig tudtam magamról. A bölcs orvosok a nagyvizitnél megállapították, hogy begyulladt a mellem, kérjem a csecsemősök segítségét. Az amúgy nagyon aranyos nővérek közül aznapra a kevésbé emberbarátokból jutott, akik annyival elintéztek, hogy: „Anyuka! Masszírozza és fejje!”
(Elkeseredésemben a legszívesebben hozzájuk vágtam volna a mellszívót…) Ha tudták volna, hogy én mennyit próbáltam, és mennyit szenvedtem! Estére sem ment le a lázam, amikor is az éjszakára beosztott ügyeletes nővéreke megsajnált és kimasszírozta a csomókat a mellemből (potyogtak a könnyeim a fájdalomtól), minek eredményeképpen reggelre végre megnyíltak a tejcsatornák.

Másnap viszont már haza kellett menni (úgy is fogalmazhatnék, hogy kirúgtak a kórházból). Hétvégére engedtek el, ami nekem rettenetes traumát okozott. Még bele sem tanultam a helyzetbe, már mennem is kellett. Kezdőként és mindannyiunk figyelmetlensége miatt – tápszer nélkül jöttünk el a kórházból, így első utunk az ügyeletre vezetett azt felíratni. Az ügyeletes doktornő alaposan megszidott segítő támogatás mellett – holott jómagam is idegeskedtem eleget.

A védőnő és a gyerekorvos is csak hétfőre vállalta a látogatást úgyhogy a „hogy fogom ezt egyedül megoldani?” pánik szépen elhatalmasodott rajtam. Ez persze nem használt a tejtermelésnek. Kisbabám sokat sírdogált, mert a mellből közel sem jött olyan könnyen a tej, mint az üvegből a tápszer, és bár nagyon igyekeztem tartani magam, sokszor bizony elgyengültem és a cumisüvegért nyúltam.
A hét első napján végre megérkezett a gyerekorvos, egy segítőkész, igazi EMBER, aki igyekezett megnyugtatni (kisírt szemeimet látva), hogy minden babának a saját anyukája teje a legjobb, és elég, amennyi van, stb. Anyukám szerint u.i. „gyenge” volt a tejem, és az éhség miatt sírt a fiam. (Íme a „jóakaró” anyák „sokat segítő” „jó” tanácsainak egyike! – a szerk.megj.).

Nemsokára teljesen elapadt a tejem. Sajnáltam, mert a szándék bennem tényleg megvolt. Ám az is igaz, hogy pár nap múlva a sajnálkozást egy hatalmas megkönnyebbülés váltotta fel. Most talán többen szándékoznak megkövezni engem, de: már nem kellett görcsösen odafigyelnem, hogy mit, mennyit eszem és iszom. Nem főztem liter szám a „szoptatós teát” és nem méregettem kétségbeesve a fiamat, hiszen a cumisüvegen egyértelműen látszott, hogy mennyi fogyott belőle… Ma is mindent megtennék, hogy legalább 6-8 hónapos koráig szoptathassam a babát, de sajnálatos módon így alakult.

Magamnak azért megpróbáltam megfogalmazni a tanulságot. Biztos vagyok benne, hogy ha az első gyerekes, tapasztalatlan, pánikolós kismamák mind a kórházban, mind a saját családjukban megkapnák azt a testi-lelki támogatást, ami ilyen esetben elengedhetetlen és szükséges, akkor az anyatejes táplálás sokak számára válhatna kellemes élménnyé.
A második babánál szeretnék okosabb lenni. Nem gyötröm magam hajnali egyig, inkább alszom. Megpróbálom a negatív hangokat kizárni, a látogatók és a telefonok számát pedig minimálisra csökkentetni. Ezeken kívül a legfontosabb dolog a nyugalom, a babára és a magamra figyelés.

Foto: Mihály Krisztián

Hozzászólások

@

Küldés