Csak a hajnal jönne már! (1)

Schild Sas Erika 2008.5.26. 9:40

Miért van az, hogy a baj nem jár egyedül...?!

2004. augusztus végén felhívott az anyósom, hogy felköszöntsön a névnapomon. Sokáig beszélgettünk, amikor egyszer csak azt mondta: – Meg vagyok rémülve, mert tavasz óta egy csomó van a mellemben, ami egyre növekszik. Mondtam neki, hogy ezzel már régen orvoshoz kellett volna mennie, és mindenképpen nézesse meg, jobb későn, mint soha.

Pár nap múlva felhívott minket, hogy járt a Kékgolyó utcában az onkológián, ahol megvizsgálta egy sebész és azonnali műtétet javasolt. A csomóról kiderült, hogy rosszindulatú daganat, tehát a műtét elkerülhetetlen. Pár napon belül megoperálták, a daganatot kivették. Ekkor anyósom 74 éves volt. Nagyon jól bírta a műtétet, egyáltalán nem látszott megtörtnek. Nevetgélt, mindenkivel viccelődött. Négy nap után ki is engedték a kórházból, mondván, hogy a további kezelésekről majd később döntenek. A bizottság gyógyszeres kemoterápiát, majd sugárkezelést javasolt. A kemoterápiát pár nap múlva meg is kezdte. Tabletta formájában szedte naponta. Úgy tűnt ezt a kezelést is jól viseli.

Novemberben egy vasárnap reggel éppen fel akartam kelni, hogy kutyusomat Blackyt sétálni vigyem, amikor egy nagyon erős nyilallást éreztem a jobb mellemben. Odakaptam, és szinte azonnal éreztem, hogy van ott valami, aminek nem kéne ott lennie. Megijedtem. Férjem még aludt, ezért sétáltam egyet Blackyvel, mire visszaértünk, férjem is felkelt már. Mondtam neki, hogy mi történt. Ő is megijedt. Megbeszéltük, hogy másnap munka után elmegyek a körzeti orvoshoz beutalóért mammográfiára. Emlékszem, milyen hosszú volt az a vasárnap és a hétfői munkanap! Csak ezen jártak a gondolataim. Próbáltam nyugtatni magam, hogy legutóbb, amikor mellvizsgálaton voltam, már akkor is éreztem egy kis csomót a mellemben, de megnyugtattak, hogy ilyen a mell szövetállománya, nincs ott semmi baj.

Hétfőn délután 4 órakor már a körzeti orvosnőmnél toporogtam. Elmondtam neki a panaszom, ő megvizsgált és azt mondta, bizony van ott valami, meg kell nézetni. A gond az volt, hogy csak januárra tudott beutalót adni mammográfiára. Beszélgettünk, és szóba került az anyósom esete. Azt javasolta a doktornő, hogy kérdezzem meg férjem anyukáját, ki a sebésze és vele beszéljek meg egy találkozót. Ez meg is történt és az orvos már másnapra behívott az onkológiára. Innentől aztán felgyorsultak az események. Vizsgálat vizsgálatot követett és kiderült, amitől rettegtem: rosszindulatú daganat. Két felnőtt lányom van. Ők már nem laknak velünk, de hétvégéken találkozunk, és naponta többször beszélünk telefonon. Azon a keddi napon azt mondtam nekik, hogy szabin leszek, mert karácsonyra vásárolok. A történtek után aztán hívtam nekik is és édesanyámnak is, és el kellett mondanom, hogy mi is történt. A hír lesújtotta családomat, férjem is teljesen megrémült. Az jutott eszembe, hogy az ő anyukája milyen könnyen küzdötte le az akadályokat 74 évesen, akkor ez nekem is menni fog.

December 10-én megműtöttek. A műtét előtt fél órával mondta az orvosom, hogy esetleg le kell venni a mellemet. No tessék, egy újabb pofon!!! A műtét megtörtént, és hát igen a jobb mellemet eltávolították. A férjem este SMS-t írt, amiben ez állt: „Ne izgulj, ettől még Te ugyanolyan klassz csajszi vagy, mint voltál!”

Nyolc napig voltam a kórházban. Tornáztam, beszélgettem a sorstársaimmal, és érdekes módon nem voltam nagyon letörve. A családom körülvett a szeretetével, mindenki kedves volt hozzám. Azt hittem 43 évesen ez valami nagy traumaként érint majd, de szerencsére nem így történt. Az említett trauma akkor ért utol, amikor az orvosom közölte, hogy valószínűleg kemoterápiát és sugárkezelést is kell kapnom. A kemoterápia nagyon megrémített és az is, hogy a leletemen ez állt: Stádium III/A…

Január végén kaptam az első kezelést és rettegtem tőle! Tudtam, hogy a hajam kihullik, ez is nagyon bántott, de az a tudat, hogy tömény mérget folyatnak belém órákon át, egyenesen elborzasztott! Féltem a majdani rosszullétektől is.

A második kemoterápiás kezelésre már parókában mentem. Nagyon szépet sikerült vennünk, szinte egy az egyben olyan színű és fazonú volt, mint az igazi hajam. Volt, hogy megjegyezték, amikor már a sugárkezelésre jártam, hogy: „De jó neked, legalább a hajad nem hullott ki!”

Egyre érzékenyebb lettem a szagokra, egyre többször tört rám a hányinger. Március végére fejeztem be a három kemoterápiát. Következett a sugárkezelés, majd újabb három kemo...

(Folytatjuk)